Fajtamegválasztás a szõlõtermesztésben

A fajtamegválasztást többek között befolyásolják a telepítésre váró terület ökológiai adottságai. A környezeti feltételek alapvetõen behatárolják a választható fajták körét. A szõlõtermesztés északi határa közelében (Franciaország északi részén, Németországban, Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában) a rövid tenyészidejû fehérborszõlõ-fajták termeszthetõk eredményesen. E fajták általában kis fürtûek és sok hajtást nevelnek. A közepes hõ- és fényviszonyokkal jellemezhetõ területeken a hosszabb tenyészidejû fehér- és vörösborszõlõ-fajták is beérnek. E fajták jelentõs részére a középnagy fürtméret a jellemzõ. A hõ- és fényviszonyaik alapján legkedvezõbbnek tartott vidékeken, a mediterrán medence országaiban a hosszú tenyészidejû, zömében nagy fürtû fehér- és vörösborszõlõ-fajták, valamint a csemegeszõlõfajták is gazdagon teremnek.



Alapvetõen ezt a hármas felosztást tükrözi az Európai Unió szõlõterületeinek zónabeosztása is. Az EU három fõzónát, az "A" jelû északit, a "B" jelû középsõt és a "C" jelû délit különbözteti meg. (A "C" zónán belül a "CI.", mérsékelten meleg, továbbá a "CII." és a "CIII." - forró- kategóriákat különítették el.) Az egyes régiókban - az ökológiai különbségek kiegyenlítése érdekében - eltérõk a cukortartalom kiegészítésére, illetve a savtartalom csökkentésére vonatkozó elõírások.



Hazánk adottságai elsõsorban a minõségi fehér-, kisebb részben pedig a vörösbor elõállításának kedveznek. Nem kérdéses tehát, versenyezhetünk-e azonos feltételekkel egyes EU tagállamok tömegbor- és csemegeszõlõ termesztésével. Az viszont a jövõ kérdése, hogy az utóbbi idõszakban tapasztalható klímaváltozás állandósulása nyomán miként változhat hazánk fajtaösszetétele. A felmelegedés ütemnek további növekedése esetén a hazai fajtahasználatban minden bizonnyal nagyobb hangsúlyt kaphatnak a hosszabb tenyészidejû szõlõfajták.



Szélsõségektõl sem mentes éghajlatunk miatt nagy jelentõsége van a telepítendõ fajták fagy- és téltûrésének is. A szõlõ esetében csak viszonylagos fagytûrõképességrõl beszélhetünk. Termõfajtáink többsége a -15^oC -nál nagyobb hidegek hatására fagykárt szenvednek. Természetes szõlõfajtáink fagytûrõ képessége eredeti elõfordulási helyük szerint eltérõ. A Fekete-tenger mellékérõl, Kis-Ázsiából, illetve Nyugat-Ázsiából származó fajták többnyire fagyérzékenyek. A nyugat-európai szõlõfajták, továbbá a fajhibridek viszonylagos fagytûrõképessége általában jó.



A hazánkban évente átlagosan lehulló 500-700 mm-es csapadékmennyiség általában elegendõ a szõlõ számára. A figyelmeztetõ jelek miatt azonban fokozott figyelmet kell fordítanunk a vízellátottság kérdésére. Azokon a területeken, ahol kedvezõtlen a csapadék eloszlása, s a szõlõ gyakran a szárazságtól szenved, meg kell fontolni a viszonylag szárazságtûrõ fajták termesztését. A kis fürtû, közepes termõképességû fajták általában jól viselik a szárazságot.



Jóllehet a szõlõt nem tartjuk a talaj iránt különösebben igényes növénynek, mégsem szabad teljesen megfeledkezni a kérdéses terület talajadottságairól. Mindez fokozottan érvényes a nagy növekedési erélyû, kifejezetten termékeny fajtákra, illetve klónokra. Egyazon fajtának különbözõ talajon termett bora eltérõ minõségû lehet. Vulkanikus eredetû talajok testes, savas karakterû, különleges zamatú bort adnak. Meszes talajon szintén viszonylag magas savtartalmú, a mésztartalomtól függõen olykor kissé vékony borra számíthatunk. Lösztalajú ültetvényre a színben gazdag, illatos, zamatos bor a jellemzõ. A homoktalajú szõlõk bora többnyire vékony, lágy, fejlõdése azonban gyors.



A szõlészek számára egyik döntõ fontosságú tulajdonság a fajták termõképessége és termelésbiztonsága. A termõképességet alapvetõen a fajtára jellemzõ fürtátlagtömeg határozza meg. A kis fürtû fajták (pl. Chardonnay) sokszor rügyeik viszonylag nagy termékenysége ellenére sem nagy hozamúak. A tényleges termésmennyiséget a fajta termelésbiztonsága is jelentõsen befolyásolja. A termelésbiztonságra ható tényezõk közül kiemelésre érdemes a fagytûrõ képesség, virágzásérzékenység , illetõleg a kötõdési százalék alakulása, valamint a termés tõkén való állóképessége.



A termelésbiztonság szempontjából sem közömbös a választandó fajta károsítókkal szemben mutatott érzékenysége. Peronoszpórára a Vitis vinifera fajták fogékonyak, ennek mértékében azonban bizonyos eltérések tapasztalhatók. A vékony szövetû, csupasz levelû fajták (pl. Afuz Ali) érzékenyebbek erre a betegségre, mint a vastagabb, gyapjas levélfonákúak (pl. Kövidinka). A fajhibridek, idegen szóval az interspecifikus fajták a Vitis vinifera és más szõlõfajok keresztezésébõl származnak, a gombás betegségekkel szemben ezért többnyire viszonylag ellenállóak. Az ide tartozó fajták (pl. Bianca, Viktória gyöngye) évente néhány permetezéssel megvédhetõk, de kedvezõ évjáratban akár permetezés nélkül is termeszthetõk.



Az egyik legnagyobb növényvédelmi problémát a szürkerothadás okozza. A termés rothadásra való érzékenysége a fürt tömöttségétõl, a bogyóhéj sejtsorainak számától, illetve viaszrétegétõl függ. A rothadásra kevésbé érzékeny fajták általában laza fürtszerkezetûek; bogyóik vastag héjúak, hamvasak. A csupasz, ill. serteszõrös fonákú szõlõfajták (pl. Ottonel muskotály) fokozottan érzékenyek az atkákra is. A szõlõmoly kártételét szintén gyakrabban figyelhetjük meg a tömött fürtû fajtákon.



Érdekes eredménnyel zárult felmérés készült Németországban. Szõlõsgazdákat arról kérdeztek, milyen tulajdonságokat tartanak fontosnak egy új nemesítésû fajtánál. A megkérdezettek a legelsõ helyre - a jó beérési mustfokot, a termelésbiztonságot, a kellemes ízt és a fagytûrõképességet megelõzõen - a gombás betegségekkel szembeni rezisztenciát tették. Rangsoruk kialakítása érthetõ a felmérés második kérdése alapján: Kit károsítanak inkább a növényvédõ szerek, a termelõt, vagy a felhasználót? A termelõk többsége erre azt a választ adta, hogy a fogyasztókat csak szakszerûtlen vegyszerhasználat következtében érheti egészségkárosodás, míg a kezelést végzõk egyértelmûen fokozott kockázatnak vannak kitéve.



Számításba kell venni a fajták mûvelésmóddal, támasszal és termesztéstechnológiával kapcsolatos igényét, illetve alkalmasságát is. Mérlegelni kell többek közt, milyen a választandó fajta hajtásszerkezete, növekedési erélye, s ezzel összefüggésben a zöldmunka igénye. A sok hajtást nevelõ, erõteljesen növekvõ fajták kifejezetten zöldmunkaigényesek. A kézimunka drágulásával elõtérbe került a fajták gépi szüretre való alkalmassága. Ebbõl a szempontból szintén a nem túlságosan tömött fürtû, vastag héjú, rothadásra és másodtermés képzésre nem hajlamos fajták a legmegfelelõbbek. A bogyópergési hajlam növelheti a szüreti veszteséget. E miatt nehéz szüretelni például a Viktória gyöngye fajtát.



Fontos ismerni a szõlõfajták tápanyagigényét is. A bõtermõ fajtákat - a térállástól és a tõkék terhelésétõl függõen - nagyobb adagokkal célszerû trágyázni.



A fajták megválasztását alapvetõen meghatározza a termelési cél. Ennek megfelelõen kell döntenünk a telepítendõ fehér- és vörösborszõlõ-fajták; minõségi, avagy tömegbort adó fajták, illetõleg csemegeszõlõfajták felõl.



A fajtaválasztás során nem szabad megfeledkeznünk a változó piaci igényekrõl, fogyasztói szokásokról. A fogyasztók gyakran a fajta ismertsége alapján választanak. Általában azok a fajták örvendnek igazán széles körû ismertségnek, amelyek a legnagyobb arányban termesztettek. A KSH 2001 évi teljes körû szõlõültetvény-összeírása alapján megállapítható, hogy a három legelterjedtebb minõségi fehérborszõlõ-fajta az Olasz rizling, a Rizlingszilváni (Müller Thurgau) és a Furmint. Az elterjedtség sorrendjében e fajtákat a Chardonnay, a Cserszegi fûszeres, a Hárslevelû, a Zöld veltelini, a Rajnai rizling, az Ottonel muskotály, a Királyleányka, a Leányka és a Szürkebarát követi. 1000 ha-nál kisebb területen termesztik többek közt a Traminit, a Zenitet és a Sauvignont. A tömegborszõlõ-fajták közül a Zalagyöngye, az Ezerjó, az Arany sárfehér (Izsáki), a Kövidinka és a Kunleány fajták állnak a lista élén. A vörösborszõlõ-fajták közül kiemelésre érdemes a Kékfrankos, a Zweigelt, a Kékoportó, a Cabernet sauvignon, a Kadarka és a Merlot. A csemegeszõlõ-fajták elterjedségi sorrendjében a Chasselas és az Irsai Olivér (!) foglal el kitüntetett helyet.



A fajták lényeredéke és a különbözõ borkészítési eljárásokra való alkalmassága is a megválasztást befolyásoló kérdés, de ezeknél is fontosabb a termés minõsége, beltartalmi értékei, többek közt a fajtára jellemzõ mustfok és savtartalom. A fogyasztó szemszögébõl ezeken túl az is sokat számít, hogy a bor rendelkezik-e egyértelmûen felismerhetõ íz- és illatanyagokkal. Elõnyt élveznek azok a fajták, melyek bora határozottan fajtajelleges. A táblázatban néhány minõségi fehérborszõlõ-fajta borában felfedezhetõ jellegzetességét foglaltam össze.

A fajták felhasználása során nem kizárólag az egyéni érdekeknek, hanem az országos fajtapolitikának is érvényesülnie kell. A fajtamegválasztást ezért törvényeknek, rendeleti kötöttségeknek is meghatározzák. A szõlõ szaporítóanyagok termelését, forgalmazását és felhasználását az 1996. évi CXXXI. tv., a 88/1997. FM rendelet, továbbá a 90/1997 FM, illetve a 45/1998 FM rendeletek szabályozzák. Az árutermelõ, azaz 1500 m²-t meghaladó ültetvényekben telepíthetõ fajtákról a szõlõtermesztésrõl és borgazdálkodásról szóló 1997. évi CXXXI. törvény (módosítva a 2000. évi XCIX. törvénnyel) rendelkezik. Figyelembe kell venni ezen túl a "Hegyközségi törvény"-t (1994. évi CII. törvény), a Nemzeti Fajtajegyzéket és a megyénként ajánlott, engedélyezett és ideiglenesen engedélyezett szõlõfajtákról szóló közleményt. A 2003. évre vonatkozó közlemény egyébként a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Értesítõ 2002. december 31.-ei, 22. számában olvasható.





Dr. Zanathy Gábor