MENÜ

Az õszi káposztarepce integrált termesztése

Oldalszám:
2013.02.19.
Az emberiség szükségleteinek maradéktalan ellátása a mezõgazdasági eredetû termények és termékek egyre növekvõ mértékû elõállítását követeli meg. A fejlesztési kényszer az olajat adó növények közül a repcére is vonatkozik, különösen akkor, amikor e növényfaj alternatív módokon történõ hasznosításának lehetõségei inkább kirajzolódnak. A világ növényi olaj termelésének legnagyobb részét a szójaolaj teszi ki. A repce a szója és a pálmaolaj/zsír mögött jelentõségét tekintve a harmadik helyet foglalja el. Az EU-n belül a szója 60%-os részaránya után a repce a második helyen áll, a részesedés mértéke 20% körüli. A statisztikai adatok szerint az EU a repceolaj kivételével a növényi olajok belsõ forgalmát illetõen nem önellátó. A távlati elõrejelzések a pálmaolaj-termelés legnagyobb arányú növelését prognosztizálják, melyet sorrendben a szója-, a repce-, illetve a napraforgóolaj termelés növekedése követ.
Hazánkban ma szójaolaj elõállítás nem, vagy csak igen kis mértékben történik, az olajat-adó növényfajok közül a napraforgó és a repce szerepe a meghatározó. Az egységnyi területrõl származó olajhozamot illetõen az elsõ helyen a repce található, hiszen e növényfajból 1 hektárról - kedvezõ feltételek esetén - akár 1500-2000 l olaj is nyerhetõ.

A repcével bevetett területek nagysága évjáratonként meglehetõsen ingadozó. A XIX. század 70-es éveiben a vetésterülete elérte a 400-550 ezer ha-t is, ami 4,0-5,5%-os vetésterületi részarányt jelentett. Az utóbbi évek statisztikai adatai alapján a termõterület 1993-ban volt a legkisebb, mindössze 22 ezer ha, míg ez az érték 1999-re 182 ezer ha-ra növekedett, s a részarány ismét elérte a kívánatosnak tartott 4%-ot. Napjainkban 110-140 ezer ha között változik e növény által fedett terület. A hazai terméshozamok meglehetõsen szerények, évjáratonként 1,00-1,98 t/ha között változnak. Ezzel a hozamszinttel az EU-ban elértektõl jelentõs mértékben elmaradunk. A meglehetõsen alacsony szintû termelés okait vizsgálva elsõ helyen a szakszerûtlen tápanyag gazdálkodás említhetõ.

A régiónkénti vetésterületi adatok alapján a repce termesztése elsõsorban a csapadékosabb nyugat-dunántúli területeken nagyobb. Az utóbbi években termesztése a dél-alföldi megyékben is egyre terjed. A termeszthetõségi feltételeket illetõen az adott tábla földrajzi helye, fekvése, talajadottságai a meghatározók. Az olajat adó növények mindegyike - szemben a köztudatban elterjedtekkel - igényes a környezetével szemben, így jövedelmezõ termelést csak a feltételek magas szintû biztosításával lehet elérni. A repce kiváló elõvetemény-értékû, a gabonaváltó gazdálkodási szerkezetbe nagyon jól beilleszthetõ. Alkalmas zöldtrágyának, a kézimunka-igénye kismértékû. Az év nagy részében talajfedettséget biztosít. További elõnye, hogy korán betakarításra kerül, ezáltal a növénytermesztés ágazatai közül az egyik legkoraibb árbevételt biztosítja. Nálunk leggyakrabban õsszel vetik, bár az utóbbi években több tavaszi repce fajta állami elismerése is megtörtént. Az õszi vetésû fajták terméseredményei nagyobbak, velük a téli félév csapadékhasznosítása hatékonyabb. A tavasszal is vethetõ fajtákra elsõsorban akkor van szükség, ha az õszi vetés egy adott táblán belül nagyon megritkul, illetve, ha a vetésváltás rendszere és szükségessége (pl. zöldugar) megköveteli a kora tavaszi vetést.

A táblán végrehajtandó termesztéstechnológia alapja a fajta. Az utóbbi években e növényfaj esetében is megjelentek a hibridek, amelyek a szabad-elvirágzású fajtákhoz viszonyítva nagyobb hozamokra képesek. A fajták/hibridek tulajdonságainak, igényeinek ismerete meghatározó, ami egyúttal akár költségcsökkentõ tényezõ is lehet (pl. rezisztencia). A fajták genetikai tulajdonságai meghatározzák azok vethetõségét, télállóságuk az eredményes termesztést, a tenyészidõ-igényük a betakarítás várható idõpontját. A fajták ezermagtömege meghatározza a vetõmag mennyiséget.

A hazai talajosztályozás szerint a repce a 6 kategóriába sorolt talajtípusok közül a homok és laza talajok kivételével - eltérõ hozamszinten - mindenütt termeszthetõ. Számára a legideálisabb a középkötött (40-50 KA), minimálisan 50?60 cm vastag termõrétegû, cserepesedésre nem hajlamos, semleges, vagy gyengén lúgos (7,0?8,2 pH), jó mészállapotú, közepes tápanyagszolgáltató-képességû talaj. E követelménynek legjobban a mészben nem szegény barna-erdõtalajok, a csernozjomok, az öntés?, az öntés réti-, a meszes-, a humuszos homok- és a kotu-talajok felelnek meg.

A fajták termõképességének kihasználása csak megfelelõ agrotechnikával lehetséges. Ennek végrehajtása során célszerû figyelembe venni a hasznosítási célokat (fõ-, vagy másodvetés, zöldtrágya, magtermesztés). Az agrotechnikai beavatkozások széles tára nyújt lehetõséget arra, hogy a tápanyagellátás egyenletes és szabályozott, a talajmûvelés szerkezetjavító és víztakarékos legyen.

Csak vetésváltásban termeszthetõ. Ugyanarra a területre 2-3 év után kerülhet vissza. Számára az olyan elõvetemények kedvezõek, melyek korán betakarításra kerülnek, valamint azok a talajok vízkészletét csak mérsékelten merítik ki. Ilyenek a korai betakarítási idejû õszi kalászosok, a takarmányozásra felhasznált zölden lekerülõ takarmánykeverékek, a borsó, esetleg a bíborhere. Közepes az elõvetemény-értéke a közép- és középkései érésû õszi búzának, a rozsnak, a tritikálénak, a korai burgonyának, az elsõ kaszálás után feltört vörösherének, a lucernának, az olaj- és a rostlennek. Nagyon gyakran a repcét két kalászos közé vetjük, kihasználva pozitív elõveteményértékét. Az utána következõ búza 1,2-1,5 t/ha többlethozamot is elérhet.

Az õszi káposztarepce tápanyagellátását Antal (2000) közlése alapján a következõ szempontok alapján végezzük: egy tonna magterméshez általában 55 kg N-re, 35 kg P2O5-ra, 43 kg K2O-ra, 30 kg mészre és 10 kg magnéziumoxidra van szükség. E tápanyagok közül a nitrogén, foszfor és káliumigényt a tervezett termésszintnek és a talaj tápanyagellátottságának megfelelõen kell kijuttatni (1. táblázat). A foszfor és káliumadagokat mindig a tarlóhántás utáni talajmûvelések elõtt, a nitrogént megosztva juttassuk ki. A nagy termések elérését célzó technológiák megosztott - akár három-, vagy négyszeri nitrogén-trágyázást javasolnak. E kiszámított nitrogén 50%-át javasolják a tarlómûvelést követõen kiszórni, kora tavasszal a vegetáció kezdetén a szükséglet 20-30%-át indokolt "kitenni". A tavaszi preventív növényvédelmi permetezések alkalmával minden esetben indokolt lehet - alkalmanként 15-20 kg/ha-os adagban nitrogén fejtrágya kipermetezése. Szervestrágyát annak gyomosító hatása és a talajelõkészítés szûk idõintervalluma miatt nem célszerû kiszórni, arra inkább a repce elõveteménye elõtt van lehetõség.

táblázat
A repce tápanyagigénye eltérõ termõhelyi adottságok esetén

(Antal, 2000 alapján)

  Hatóanyagigény (kg) 1 t terméshez
Termõhely Tápanyag-
féleség
A talaj tápanyag-ellátottsága
    igen gyenge gyenge közepes igen jó
I. N 62 57 50 46 30
  P2O5 50 45 40 34 26
  K2O 56 48 40 30 20
összesen 168 150 130 110 76
II. N 72 67 62 58 35
  P2O5 50 45 40 37 34
  K2O 58 52 46 39 30
összesen 180 164 148 134 99
1 t mag-
termésben
N P2O5 K2O összes CaO MgO
  55 kg 35 kg 43 kg 133 kg 50 kg 10 kg


A talajelõkészítés során arra kell törekedni, hogy a kelés minél egyöntetûbb és gyors legyen. Ehhez aprómorzsás, kellõen ülepedett, egyenletes felszínû és biológiailag érett magágy szükséges. A talajelõkészítés módja és eszközrendszere a talajtípustól, az elõveteménytõl, a tarlómaradványok mennyiségétõl és az uralkodó idõjárási tényezõktõl függ.

A repce meghálálja a mélyebb mûvelést. Az elõvetemény lekerülése után azonnal szükséges a tarlóhántás elvégzése, 8-10 cm mélyen, melyet hengerrel le kell zárni. 2-3 héttel ezt követõen szórjuk ki a mûtrágyát a fentebb leírtak szerint, majd végezzük el az alapvetõ talajmûvelést, melynek eszköze az eke, vagy a tárcsa. Az utóbbi évek pénzszûke következtében elvégzett sekélyebb és minden esetben azonos mélységû szántásai miatt kialakult eketalp feltöréséhez a középmélylazítók száraz talajállapot esetén kiválóan használhatók. A forgatásos mûvelést szintén hengerezés kövesse, ennek eszköze a gyûrûs henger. A vetési idõnek megfelelõen augusztus-végén, szeptember elején célszerû elvégezni a vetõágy elõkészítését, mely kombinátorral - lazább talajon ásóboronával - történhet. Száraz talajviszonyok mellett szükség lehet a kombinátor többszöri használatára, azonban arra vigyázni kell, hogy csak a legfelsõ talajrétegben történjék annak "járatása". A legfontosabb követelmény, hogy a talaj legfelsõ, a 3 cm-es vetésmélységnek megfelelõ része laza, jól légátjárható legyen. A kelést elõsegíti, ha a vetésmélység alatti talajréteg tömöttebb, nedvesebb. A jól elmunkált talaj kedvez a gyomirtószer érvényesüléséhez.

A vetés idejét illetõen a nagy erukasavtartalmú repcékhez képest az újabb fajták és hibridek vetése késõbbre tolódott. Arra kell törekedni, hogy a tél beálltáig a repce 8-10 leveles fejlettséget érjen el. Ebben az állapotban a legkedvezõbb az áttelelés. Ennek megfelelõen a dupla-nullás repce fajták optimális vetésideje szeptember 1 és 15 között van. A nagy termések elérésének alapfeltétele a táblán való egyenletes növényeloszlás. Ehhez kis vetõmagnormájú preciziós vetõgépekre van szükség. A repce gabonavetõ-gépekkel is vethetõ, azonban ezek munkaminõsége elmarad a szemenkéntvetõ gépekétõl. Vetésre csak a termesztési célnak megfelelõ, államilag ellenõrzött, fémzárolt, s rendszerint csávázott vetõmagot szabad felhasználni. A sortávolság rendszerint 24 cm, de elõfordul, hogy 12 cm-re is vetik. A vetésmélység a talajok típusától függõen 2-3 cm. A hektáronkénti termést adó növényszám akkor optimális, ha az eléri a 800 ezret. Ez - a téli kipusztulást is figyelembe véve - hektáronként 900 ezer?1,2 millió mag elvetésével érhetõ el. Figyelembe véve a fajták/hibridek ezermagtömegét 1 hektárra 5-8 kg vetõmagra van szükség. Hazai viszonyok között az ennél kisebb vetõmagnormákkal történõ vetésnek csak ott van létjogosultsága, ahol a technológiai fegyelem nagyon magas szintû.

A repce viszonylag jó állománykiegyenlítõ-képességgel bír. Egy relatíve kisebb növényszám, a fajlagosan növekvõ elágazásszám következtében képes tolerálni akár 10?15%-os tõszámcsökkenést is. Nagyobb táblákon történt vetés esetén ún. mûvelõutas vetést végzése célszerû, ezáltal lehetõvé válik a tavaszi növényvédelmi munkák kisebb taposási kárral történõ végrehajtása.

Az aprómorzsás, jól elmunkált, kellõ nedvességtartalmú talajban a magvak kelése gyors, a növényállományok kezdeti fejlõdése erõteljes.

A fajták érési idejük alapján koraiakra és középérûsûekre csoportosíthatók, virágzási idejük évjáratonként is eltérõ. Az érési idõket tekintve 1-2 hetes eltérések is lehetnek, azonban ezek a különbségek száraz évjárat esetén eliminálódnak. Egy-egy fajta virítási idõtartama 20-30 nap, ennek megfelelõen egy-egy növényen a magvak fejlettségi állapota is nagyon különbözõ. A fõszáron és a szár alsóbb részein lévõ becõkben a magvak hamarabb érnek. Ezek biológiai értéke is nagyobb, aminek elsõsorban a vetõmagtermesztés során van jelentõsége. A pergési veszteségek minimálisra történõ csökkentése érdekében a betakarítás idõpontjának helyes megválasztásához a mag érési folyamatait célszerû folyamatosan nyomon követni. A betakarítás megkezdéséhez a becõk, valamint a magvak színe ad iránymutatást. A deszikkálást akkor végezzük el, amikor a becõk 2/3-a aranysárga színû. A magvak víztartalma ekkor még 20-24% közötti.

Az õszi káposztarepce károsítói

Betegségek

A repce tápnövénye több, betegséget okozó kórokozónak. Ezek azonban olyan mértékû megbetegedést nem okoznak, ami védekezési igényt vonna maga után. A károsítók jelenlétének felismerése érdekében az elõforduló kórokozókat igazoló tüneteket leírjuk.
A repcemozaik tünetei a levelek foltosodásával jutnak kifejezõdésre. Az elsõ megjelenés az áttelelt repce levelein tûnik fel, aminek következménye a becõméret csökkenése és így a termésveszteség létrejötte.
A repce-levélgöndörödés tünetei a leveleken látható érszalagosodás és érkivilágosodás formájában válnak láthatóvá, ami a levél deformációját, göndörödés formájában okozza. A beteg növények növekedése elmarad az egészségesekhez viszonyítva.
A káposztarepce-virágelzöldülését okozó fitoplazma eredményezi az ízközök megrövidülését, a növények növekedésbeli lemaradását és a virágelzöldüléssel együtt járó virágdeformációt. A beteg növényeken kifejlõdött becõk deformáltak és számuk kevesebb a lehetségesnél.
A repce gyökérgolyvát okozó gombabetegség tünetei az oldalgyökereken jelentkezõ borsószem vagy mogyoró nagyságú, fehér színû golyvák, amelyek a gyökérnyaki részen is megtalálhatók. Ezek a golyvák a kor elõrehaladásával barnulnak, felületük repedezik és esetenként szétesnek. Nedves idõjárási körülmények között elrothadnak. Azok a növények, amelyeken golyvák alakultak ki, növekedésben visszamaradnak. A golyvák nem tévesztendõk össze a gyökér gubacsormányos lárvájának táplálkozása következtében kialakult hasonló képzõdményekkel. Ez utóbbiakban - a metszetkészítéskor - az ormányos lárva által lakott üreg, esetleg a kukac típusú lárvával együtt látható.
A repceperonoszpóra kártétele sok esetben már õsszel látható a levelek színén jelentkezõ sárga foltok formájában. A foltok alatt fonáki oldalon fehéres szürke penészgyep fejlõdik. Száraz idõjárás esetén a foltok elhalnak, beszáradnak, a megtámadott szövet nekrotizálódik.
A repce fehérpenészes rothadás az állományban lokálisan elõforduló foltokon jelentkezik. Felismerhetõ a növények szárán látható világosbarna kerek, megnyúlt foltokról, amelyek sok esetben az elágazások alapi részénél jelentkeznek. A foltokon halványan rajzolódott gyûrüs mintázat érzékelhetõ. A beteg növény szárát felhasítva fehér színû micéliumszövedék látható, benne változatos alakú, fekete színû szkleróciumokkal. A gomba polifág természetû, ezért ha lehet napraforgó, szója, borsó, dohány után ne termesszünk repcét.
A repcebecõ-rontó a becõk falán sötét fekete foltokkal jelzi jelenlétét. A kórokozó hatására a becõ fala zsugorodik, aminek egyenes következménye a korai kovadás és ennek következtében jelentkezõ magpergés. A kórokozó által okozott megbetegedés tünetei nagyméretû, kerekded barnásfekete, koncentrikusan zónázott foltokkal a leveleken is megtalálhatók. A fertõzés akkor súlyos, amikor a foltok egybeolvadnak és az levélhullást eredményez.
A fómás levélfoltosság és szár-rák egyik legjelentõsebb repcebetegség, amelyiknek hazai elõfordulása egyelõre még nem ismert. A betegséges elõfordulása várható, ezért megjelenésére figyeljünk, ami felismerhetõ a több mm átmérõjû, kifakuló, világos kerekded foltokról. A szár alapon összezáródó foltok alakulhatnak ki, amelyek barna színûek, bemaródottak és repedezett felületûek. A kórokozó fellépése esetén számítani lehet még a virágzati tengely, sõt a magvak fertõzõdésére is. A megbetegített szövetrészeken beágyazódó piknidiumok látszanak. A kórokozó fellépése esetén ajánlatos a 4 éves vetésváltás betartása.

Kártevõk

A káposzta levéltetû egyes években több száz vagy ezer egyedbõl álló kolóniákban jelentkezik a repce levelein, a szárán és virágzatában. Táplálkozás során megszúrja a növényeket, nyálat fecskendez be és így hozza oldatba a táplálékot amelyet felszív. A felszívott táplálék egy részét (különösen a fehérjéket) értékesíti, a többit pedig emésztés nélkül kiüríti magából, ami mézharmatot képez. A kártétel következménye a levelek enyhe deformációja, sárgulása, súlyos esetben elhalása. A károsított virágokból deformált becõk képzõdnek.
A repcefénybogár imágója és lárvája egyaránt káros. Az imágó berág a zöldbimbóba, károsítja a bibét, aminek következménye a bimbó ill. a virághullás lesz, melynek látható következménye a virágtengely felkopaszodása. A bogarak valójában ártalmatlannak látszanak, mert hiszen a virágport fogyasztják, de e tevékenységük közben sérülést okoznak a bibén és ez eredményezi a virághullást. Tojásaikat a zöldbimbóba helyezik el, ahol a néhány nap alatt kikelt lárvák táplálkozásának következtében gubacsok alakulnak ki. Ez a kártételi forma tovább növeli a termésveszteséget.
A nagy repcebolha imágói az õszi vetések kelésekor jelentkeznek (szeptember) és a növények leveleit hámozzák, amelyek késõbb lyukasnak látszanak, mert az alsó epidermisz elhal és kiszakad. Becõérés kezdetén az új nemzedék imágói szintén károsítanak, aminek következménye a becõfelületek sérülése és a korai kovadás. A lárvák õsszel, télen és tavasszal a levélnyelekben aknázva károsítanak, majd a tavaszi szárba induláskor a szárban folytatják a táplálkozást. A járatkészítés eredménye a levelek sárgulása, a növények gyenge fejlõdése és a mérsékelt magképzõdés lesz.
A repceszár-ormányos áttelelt imágói tavasszal a repce levelein táplálkoznak, amire a karéjozások hívják fel a figyelmet. Táplálékként hámozva fogyasztják a levélnyelet, a szárat és a levél fõ erét. Az új bogarak a repcebecõ falát hámozzák, ami korai kovadást okoz. A lárvák kártétele az aknázó tevékenység folytatásaként jut kifejezõdésre, amely egyaránt megtörténik a repcelevél fõ erében, a levélnyélben és a szárban. A járatok készítése során okozott sérülések következménye levélhullás lehet.
A repcebecõ-ormányos imágója a repcebecõk képzõdése elõtt a növény szárával, leveleivel és a különbözõ fejlettségû bimbók megrágásával okoz kárt. Kiemelendõ a lárvakártétel, mert a becõben lévõ magkezdeményeket és magvakat fogyasztják és ezzel mérséklik a termést. A termésveszteség tovább növekszik a becõk korai érésével és a magtermés elhullatásával.
A repce-gubacsormányos imágói a levelek lyuggatásával okozhatnak kisebb kárt. A termésveszteséget elõidézõ tevékenység a lárvák fejlõdésével van összefüggésben, mert azok - biotipustól függõen - õsszel és tavasszal a gyökérnyakon alakítanak ki golyvákat és azok aknáiban élnek. A golyvák külsõleg megegyeznek a gyökérgolyva okozta tünetekkel, felmetszés után azonban meggyõzõdhetünk a tünetet okozó kártevõkrõl vagy kórokozókról, mert a gyökérgolyva esetében nedvesen rothadó vagy szárazon korhadó, üreg nélküli belsõ állományt láthatunk. A gubacsormányos ritkán, de gyes években mégis hozzájárul a repce tavaszi kifagyásához. Csapadékos idõjárás esetén az üregek vízzel telítõdnek, az esetleges késõbbi fagyok hatására a víz jéggé válik és a térfogat növekedéssel szövetroncsolás alakul ki. Ez a jelenség elõsegíti a kifagyást.
A repcebecõ-gubacsszúnyog narancsszínû, orsó alakú lárvái nagy számban élnek a becõkben, amelyek belsõ falát, valamint a magvakat felsértve táplálkoznak. A nyûtípusú lárvák táplálkozásának következménye szintén korai kovadás és magpergés lesz.
A repcedarázs álhernyói õsszel, a kikelt vetések levelein hámozgatnak, majd szabálytalan lyukakat rágnak. Az idõsebb álhernyók karéjoznak, aminek következménye a levelek kivázasítása lehet. Az ilyen kártételi nagyságrend már az állomány tarrágását jelenti és esetleg annak teljes megsemmisülését. A faj 3 nemzedékes, amelyek közül az õszi a legveszélyesebb, de számolni kell a nyári nemzedékkel is. Egyes években - egyedszámtól függõen - a lárvák szinte teljes tarrágást okozhatnak és ilyenkor a zöld becõk jelentõs hányadát is elpusztítják.

Gyomnövények

A sûrû sor és tõtávolságra vetett repce jó gyomelnyomó tulajdonsággal rendelkezik. Ebbõl adódik, hogy gyakorlatilag nem minden esetben kerül sor a gyomirtásra. A gyomirtás esetlegességével azonban mégis számolni kell, mert az érés idejére a lombozat száradásával egyidejûleg bekövetkezhet a gyomosodás.
A repce kelésével egy idõben megtalálható a területen a tyúkhúr, az árvacsalán, a veronika fajok, a nagy széltippan és az ebszékfû. Ezek a gyom fajok tavasszal újabb erõre kaphatnak különösen akkor, ha a téli idõjárás nem kedvez a repceállománynak. Az újabb gyomosodásra a már említett becõképzõdés, megdõlés és lombszáradás idõszakában kell számítani. A felsoroltak figyelembe vételével célravezetõ lehet a repce gyomirtásának elvégzése. Erre a feladatra presowing, preemergens és postemergens módon alkalmazható készítmények állnak rendelkezésre.

A repce védelme
  • A terület megválasztásánál vegyük figyelembe az elõvetemény és a repce közös károsítóit,
  • Célszerû a 4 éves vetésváltás betartása,
  • Törekedjünk az agrotechnikai szempontból jónak minõsíthetõ talajelõkészítés megvalósítására,
  • A terület kijelölésnél vegyük figyelembe az izolációs távolság betartásának lehetõségeit,
  • Vetésre minõsített, fémzárolt, csávázott vetõmagot használjunk,
  • A gazdaságos termesztés megvalósítása érdekében végezzünk presowing, preemergens vagy postemergens gyomirtást,
  • A kelõ repceállományokban végezzük el a nagy repcebolha és a repcedarázs álhernyók egyedszámának felmérését. Az egyedszámtól függõen kell védekezni,
  • A hóolvadást követõen rendszeresen - meghatározott idõközönként - szemlét kell tartani a repceállományban,
  • A tavasszal jelentkezõ kártevõk (repcefénybogár, repceszár-ormányos, repcebecõ-ormányos, repcegubacs-ormányos) ellen - egyedszámtól függõen - addig kell védekezni, amíg a tojásokat nem rakják le. Így meg tudjuk elõzni a lárvakártételek kialakulását,
  • A tárgyalt kórokozók esetleges járványt kiváltó fellépésének megelõzése érdekében hatékony fungicidekkel védekezzünk,
  • A káposzta levéltetvek berepülésekor és az azt követõ egyedszám növekedés megindulásakor védekezzünk a kolóniák kialakulása és ezáltal a nagymértékû termésveszteség megakadályozása érdekében,
  • A virágzó repceállományban méhkímélõ technológiát alkalmazzunk.


  • A termesztés eredményességét döntõen a betakarítás határozza meg. Egy elhamarkodott technológiai beavatkozás jelentõs minõségi értékvesztéshez, a kései aratás nagy termésveszteséghez vezethet. A betakarítás egy-, illetve két menetben végezhetõ, állományszárítással (deszikkálás), érésgyorsító alkalmazásával, illetve anélkül. Állományszárítás nélküli - egymenetes betakarítás csak egyöntetûen érõ, kártevõk által nem károsított állományban alkalmazható. A betakarítás, ha szárító-berendezéssel nem rendelkezünk a magvak 13-15%-os nedvességtartalmánál kezdhetõ. Mesterséges szárítási lehetõség esetén az aratás 16-18%-os magnedvesség-tartalomnál megkezdhetõ. A kombájn beállításnál ügyelni kell arra, hogy a tisztító szerkezet a szár- és becõrészeket minél nagyobb mértékben távolítsa el illetve, hogy a magvak a cséplés során ne sérüljenek. A kétmenetes betakarítás megkezdésekor a szárrészek még javarészt sárgásak, a becõk sárgás-barnák, a becõben lévõ magvak azonban már nagyobbrészt érettek, vöröses-feketék. A rendrevágást 30-40 cm-es magas tarlóval végezzük, melyet 5-6 nap eltelte után követhet a magcséplés - kombájnnal. Szárítókapacitás nélkül ügyelni kell arra, hogy a betárolt mag minél korábban lehûljön, s annak nedvességtartalmát folyamatosan ellenõrizzük. A frissen levágott és raktározott magtömeg magassága a 20 cm-t ne haladja meg. A magtételeket szükség esetén kézzel forgassuk.

    Mosonmagyaróvár, 2002 július 2.

    Dr.Kajdi Ferenc
    Dr. Kuroli Géza