MENÜ

Húsmarhatartás természetvédelmi területeken

Oldalszám:
2013.02.19.
1. Bevezetés

A húsmarhatartás és a szakszerû gyepgazdálkodás kapcsolatáról sokszor és sok helyütt esett már szó. Alapelv, hogy a húsmarhatartásban a tehenek táplálóanyag-szükségletének lehetõ legnagyobb részét a legelõrõl biztosítsuk, beleértve a legeltetést és a legelõk idõszakos kaszálását is.
A hazai gyepadottságok tükrében a húsmarhatartás bázisát mindenek elõtt a közepes, ill. gyenge minõségû, ún. extenzív gyepek szolgáltatják. Az ilyen típusú gyepek egy jelentõs része a természetvédelmi területeken, tájvédelmi körzetekben, ill. nemzeti parkokban található (1. táblázat).



Örvendetes tény, hogy a védett körzetek száma gyarapszik, ugyanakkor ennek a jelentõs öko-potenciálnak ésszerû hasznosításáról keveset tudunk.



1. táblázat

 

A természetvédelmi területek megoszlása mûvelési ágak szerint

 

(Nagy G. - Petõ K., 1997)

 

Védett területek



 

Szántó

 

(ha)

 

Gyep

 

(ha)

 

Erdõ

 

(ha)

 

Egyéb

 

(ha)

 

Összesen

 

(ha)

 

Nemzeti parkok

 

14.304

 

66.247

 

63.558

 

33.629

 

177.738

 

Tájvédelmi körzetek

 

68.362

 

94.567

 

252.592

 

51.132

 

466.653

 

Természetvédelmi területek

 

2.451

 

7.526

 

11.028

 

89.986

 

110.991

 

Összesen, ha

 

85.117

 

168.340

 

327.178

 

174.747

 

755.382

 





2. Természetvédelem és húsmarhatartás



Elöljáróban le kell szögezni: a természetvédelmi funkciók nem ellentétesek a legeltetéses állattartással, így a húsmarhatartással sem! A füves sztyeppék, szavannák ökológiai egyensúlyát éppen a legelõn képzõdõ szerves anyagot elfogyasztó, ugyanakkor ürülékével talajerõ-visszapótlást végzõ állatok - jobbára vadon élõ kérõdzõk - szolgálják. Legelõ állat hiányában az agresszívebb gyomfajok magot érlelnek és kiszorítják az értékesebb fûfajokat és gyepalkotó növényeket. A gyepállapotok megõrzése tehát csak hasznosítással (legeltetés + kaszálás) lehetséges, és naivitás azt feltételezni, hogy az elhagyott legelõkön az ember számára vonzó "tenyésztõ" környezet alakul ki. Sokkal inkább gyomos, erõsen pollenfertõzött, cserjés, bokros, "elvadult" tájkép kialakulása várható. Sajnos erre a lecsökkent állatlétszám folytán bõségesen találunk példát, ezért a természetvédelem és a legeltetéses állattartás egymást kölcsönösen feltételezõ fogalmak!

Más oldalról, a védett gyepek sajátos funkciói folytán a gazdálkodást korlátozó elõírások vannak érvényben, melyeket szigorúan be kell tartani. A természetvédelmi területeken tehát lehetséges, sõt szükséges a húsmarhatartás, de ennek megoldásai sok tekintetben eltérnek a klasszikus, árutermelõ célú gazdálkodásoktól.



3. A természetvédelmi gyepek fõbb funkciói



A természetvédelmi területeken az árutermelõ funkciók másodlagosak, helyette a következõ célok kerülnek elõtérbe:



  • védje és õrizze meg a természetes flórát és faunát
  • biztosítsa a madárvilág háborítatlan fészkelését és vonulását
  • tartsa fenn a sajátos tájképet és emberi kultúrát
  • védje a vízbázisokat, akadályozza meg az eróziót


  • A természetvédelem szempontjainak érvényesülését mindenek elõtt a kisebb állatsûrûség, a kaszálások idõpontjának megváltoztatása (késleltetése ill. hosszabb idõszakra szüneteltetése), a legelõberendezések közül a tájképet zavaró megoldások (pl.: szögesdrót) elhagyása szolgálhatja.



    4. A természetvédelmi területre ajánlható fajták és genotípusok



    Bár a húsmarhatartásnak nincsenek hazánkban évszázados tradíciói, az ún. "rideg" pásztoroló állattenyésztés sok vonatkozásban hasonlít a húsmarhatartáshoz. Az õshonos magyarszürke, ill. a Kárpát-medencében kialakult magyartarka fajta húsmarhaként is tartható, tehát célszerû ezeknek a fajtáknak a használatát mérlegelni. Más oldalról viszont a biológiai teljesítmények (ivarérettség, tenyészérettség, növekedési erély, húsformák stb.) tekintetében a klasszikus húsmarhafajták felülmúlják az õshonos fajtákat. Az ellentmondás feloldásának egyik lehetõsége, hogy magyarszürke, esetleg magyartarka húsmarhaállományokat választunk, de élve a különbözõ haszonállat-elõállító keresztezések lehetõségeivel, keresztezett (és így jobb teljesítményû) borjakat állítunk elõ. Jó példa erre, ha a magyarszürke teheneket charolais bikával fedeztetjük. Az F1 borjak színezõdése a magyarszürke tehenekhez hasonló, az állomány összképét nem zavarja, de izmoltságuk, gyarapodásuk azt jelentõsen meghaladja és ezért jobb áron értékesíthetõk.



    Amennyiben tehát a természeti környezet mellett a kulturális tradíciók megõrzése is fontos szerepet kap (pl.: Nemzeti Park), úgy ilyen és ehhez hasonló kompromisszumokat célszerû keresni. Ha a védettség csupán a természeti környezet megõrzésére irányul (pl.: természetvédelmi területek), úgy a fajta, ill. genotípus megválasztásában célszerû a húsmarhatartás általános alapelveibõl kiindulni, és alapvetõen a gyepek minõségéhez igazodó húsmarhafajtát választani. Ez esetben a fajta megválasztásában az árutermelés érdekei maradéktalanul érvényesülhetnek.



    5. Legeltetési mód és legelõgazdálkodás természetvédelmi területeken



    Bár a szakszerû mûtrágyázás nem okoz a legelõ állapotában és összetételében kedvezõtlen elváltozásokat a természetvédelmi területeken, a legtöbb esetben a mûtrágyázás tilalma érvényesül, és a gyepgazdálkodást ehhez az igényhez kell igazítani.

    Mûtrágyázás nélkül az egyébként is gyenge termõképességû gyepek fûhozama meglehetõsen szerény (1-2 t széna/ha) és az éven belüli és évjárati termésingadozások is nagyok. Ezért az állatsûrûséget csökkentenünk kell. Adott területre annyi tehenet számíthatunk, amennyit a gyep a júliusi-augusztusi idõszakban képes - esetleg minimális kiegészítéssel - eltartani. A tavaszi idõszakban így nagyobb területet kell kaszálnunk - biztosítva ezzel a téli szénaszükségletet. A gyakorlatban így egy húsmarhára akár 2-3 ha területet is számíthatunk.



    A legeltetési módok közül a szabad legeltetést (tehát a teljes állomány egész szezonban a teljes legelõt járhatja) csak kivételes esetben használjuk, törekedjünk a szakaszos legeltetésre.

    Miután rendszerint csak 2, esetleg 3 növedékre számíthatunk, egy-egy szakaszon akár 3-4 héten át is tartózkodhatnak az állatok - ezzel is leegyszerûsítve a gondozási munkákat.

    A legelõszakaszok elhatárolására lehetõség szerint a természetes határokat (árkok, vízfolyások, erdõk stb.) vegyük figyelembe, mert az épített kerítés (pl.: szögesdrót) zavarhatja a tájképet. A villanypásztor használata megengedett.



    A vízellátásban a szokásos megoldások (kiépített önitatók, lajtkocsi) mellett a természetes vízfolyások ill. a felszín alatti vízrétegek (gémeskút) is szóba jöhetnek. A természetvédelmi területek vizei kevésbé szennyezettek, így - megfelelõ óvatossággal - állatok itatására felhasználhatók.



    A legelõápolási munkák ütemezésében (fogasolás, tisztító kaszálás) vegyük figyelembe a védett területek kezelésére vonatkozó elõírásokat. A különösen védett növények elkerítésével a szakaszok legeltetésének és kaszálásának váltogatásával, a tisztító kaszálások késleltetésével azt kívánjuk elõsegíteni, hogy a növényfajok sokszínûsége megmaradjon, ugyanakkor káros gyomok ne tudjanak a területen elhatalmasodni.

    Természetvédelmi szempontból a kézi kaszálás a legjobb, de ez a legtöbb esetben nem megoldható. Helyettesítésére a kisgépes kaszálás ajánlható.

    A gyepet alkotó botanikai értékek védelme, a növényi sokféleség fenntartása érdekében a kaszálást a legértékesebb növények magérlelése utáni idõszakra kell halasztani, de ez gazdaságok okok miatt (a fû elvénülése) nem mindig lehetséges. Ilyenkor a terület egyes részeit 3-5 évenként ki kell hagyni a kaszálásból, hogy a növények magot érlelhessenek. A rotációs alapon meghagyott kaszálatlan részek igen fontosak a gerinctelen fauna számára is, mivel élõhelyet nyújtanak, és lehetõvé teszik a peték, lárvák, bábok túlélését. A földön fészkelõ madarak (pl.: túzok, haris, póling, goda, piroslábú cankó stb.) fészkelésének biztosítása érdekében a kaszálást a fészkelõ területek körül legjobb elhagyni a költés befejeztéig. A megengedhetõ legkorábbi kaszálási idõpont általában június közepe, de ez függ a gyeptípusoktól is.



    A gyepekben élõ madarakat és emlõsöket nagymértékben veszélyezteti az általánosan elterjedt, spirálszerûen befelé tartó kaszálási mód. Ezzel az állatok egyre kisebb területre szorulnak be, mivel igyekeznek takarásban maradni. Az utolsó fogásokban (az utoljára lekaszált részeken) azonban a beszorított állatok rendszerint elpusztulnak. Ezért a fiókanevelési idõszakban mindenképpen olyan technológiákat érdemes alkalmazni, amelyek menekülési lehetõséget hagynak az állatoknak. Az egyik lehetõség az, hogy a középsõ, mintegy egyhektáros részt este kaszálatlanul hagyjuk, és csak másnap reggel vágjuk le. Még jobb megoldás - bár kissé idõigényesebb - az olyan kaszálási mód, amely belülrõl kifelé szorítja az állatokat. A madarak szempontjából a lassú kaszálás elõnyös, mert így ki tudnak térni a kaszálógép elõl. Célszerû a gépekre vadriasztót szerelni.



    Összefoglalóan: A természetvédelmi területeken a húsmarhatartással a természetvédelmi és gazdasági érdekek - kellõ körültekintéssel - összhangba hozhatók. Ehhez azonban rugalmas, az adottságokhoz pontosan igazodó termelési eljárásokra van szükség. Jól összekapcsolhatók ezek a funkciók az idegenforgalmi és turisztikai igényekkel is. További esélyeket kínál a biogazdálkodás, melyek révén a csekélyebb hozamok jobb árakkal ellensúlyozhatók.



    Végül jogos igény a termelõk részérõl, hogy az ilyen típusú gazdálkodás állami támogatást kapjon. Ehhez meg kell nyerni a társadalom többségének támogatását, hiszen ez a tevékenység valóban "unokáink érdekét" szolgálja!

    Jelenleg állami támogatásban a Nemzeti Agrárkörnyezetvédelmi Program keretében - pályázati úton - a gyepgazdálkodási célprogramban résztvevõ (102/2001. /XII.16./, FVM rendelet VIII./5. pont) gazdák részesülhetnek.



    Dr. Stefler József egyetemi tanár