MENÜ

Ammónia a baromfitartásban

Oldalszám:
2013.02.19.
A légköri ammónia az egyik legjelentõsebb szennyezõdés a baromfitartó épületek légterében. Képzõdésének számos termelési, állatvédelmi, környezeti és humán egészségügyi következménye van.
Az ammónia színtelen, igen erõsen irritáló, bázikus kémhatású gáz, amely a szerves anyagok bakteriális lebomlásából származik. Hajlamos nagy mértékben felhalmozódni a mesterséges fûtéssel és szellõztetéssel ellátott baromfiólakban. Mivel az ammónia vízoldékony, porszemcsékhez, az alomanyagokhoz csakúgy kötõdik, mint a nyálkahártyához. Lévén toxikus az állati sejtekre, az ammónia mérgezés kötõhártyagyulladást, köhögést, tüsszögést és légzésbénulást okozhat.

Az USA-ban 1982-ben végzett felmérések szerint a zárt istállózású állattenyésztésben dolgozók több, mint 60 %-a panaszkodott valamilyen légzõszervi vagy szembántalmakra. 1989-es kimutatások szerint az ebben a kategóriában dolgozók megbetegedési gyakorisága magasabb, mint a bányászatban és az építõiparban alkalmazottaké. Ember számára már igen alacsony (5-50 ppm) koncentrációban is jól érzékelhetõ. Fontos megjegyezni, hogy a mérgezõ gáz fiziológiai hatásai már az észlelhetõség koncentrációjánál is megfigyelhetõek. Erõsen irritáló hatású gáz, amely a nedves szövetekkel (légzõszervek, szem) érintkezve fejti ki roncsoló hatását. A nyálkahártyák izgalma 100-500 ppm szinteknél jelenik meg.

Az ammónia szintek felmérései a különbözõ tartási módokban 12.3 és 24.2 ppm értékeket mutattak a rácspadlós rendszertõl kezdve a brojleristállókig. A napi ingadozás folyamán 40 ppm-es csúcsokat is regisztráltak mind a tojó, mind a brojler állományokban. Pulykaállományoknál igen gyakran mértek 50 ppm érték fölött, nem ritkán 100 ppm-et is meghaladóan. A pulyka estében már 10 ppm is elõsegíti a légzõszervi betegségek kialakulását. Az ammónia ólban való eloszlása függ a szellõztetési rendszertõl, a légmozgástól csakúgy, mint az itatók állapotától, telepítési sûrûségtõl és az állomány viselkedésétõl. Az állománynak az ólban való tartózkodásával idõvel egyre több ammónia szabadul fel az alomból. Egyes vélemények szerint az alom intenzív ammóniatermelése még akkor is veszélyes, ha megfelelõ ventillációval tisztán tartjuk a levegõt, ugyanis a pihenõ állatok bõrét irritálja az alom és bliszter képzõdése gyakrabban figyelhetõ meg.

Az ammóniának a baromfifélék légzõszerveire gyakorolt hatását vizsgálva ki kell hangsúlyozni azokat a jellegzetességeket, amelyek az emlõsökétõl eltérõ. A madarakban jelenlévõ légzsákok jóval intenzívebb légáramlást, gázcserét tesznek lehetõvé a tüdõben. Gázcsere zajlik mind be-, mind kilégzés során, ami igen hatékony oxigénfelvételt biztosít. Az igen kifinomult légzõszervrendszer nyilván az evolúció során a repülõ életmódhoz idomult, melynek során a gázcsere mellett a hõleadásban is igen nagy szerepet kapott.

A légzõszervrendszer védelme a különbözõ szennyezõdésekkel szemben számos, kölcsönhatásban álló mechanizmus révén valósul meg. Az ammónia esetében ismeretes, hogy a tüdõ finomszerkezetében okoz elváltozásokat, mint pl. a légjáratok csillózottságának a ritkulása, amely feltehetõen erõsen gyengíti a porral szembeni mechanikai védelmet. Ezzel egy idõben felszaporodnak a nyálkatermelõ sejtek, megváltoztatva a légcsövek tisztulási folyamatait és lehetõvé téve a patogén mikróbák megjelenését és szaporodását.

A légzsákok jelenléte meghatározhatja a belélegzett szennyezõanyagok lerakódási helyét. A ammónia hatásának elsõ heteiben elsõsorban a mellkasi légzsákokban figyelhetõk meg szövetkárosodások, ami azt jelezheti, hogy a szennyezett levegõ itt tölthet legtöbb idõt. Az ember tüdejének a vizsgálata azt mutatta, hogy az evolúció során a szennyezõdésnek jobban kitett régiókban vált a legintenzívebbé a csillós hám által biztosított tisztulási folyamat más területekhez képest. Madaraknál ezek a különbségek és a légzõszerv tisztítási mechanizmusai még jóval kevésbé kutatottak.

A baromfi állományoknak sok környezeti stresszorral kell találkozniuk, ami befolyásolja az ammónia hatását is. A levegõ egyéb komponensei, mint a hõmérséklet, páratartalom, por és a kórokozók kölcsönhatásban állnak az ammóniával és jelentõsen befolyásolhatják az állatok közérzetét. Ezek a kölcsönhatások szezonálisan igen erõsen jelentkezhetnek. A tavaszi és õszi magasabb páratartalom a levegõben elõsegíti az ammónia megkötõdését a lebegõ porszemcséken. A környezeti hõmérséklet növekedésével az állatok légzése intenzívebbé válik és az ammóniát megkötõ lebegõ porszemcséket nagyobb arányban veszik fel károsítva a légzõszervrendszert. Jelentõs szezonális emelkedés figyelhetõ meg az ólak ammóniaterhelésében, a téli, hõvel való takarékosság miatt csökkentett ventillációval.

A légszennyezettségnek kifejezett szerepet tulajdonítanak a légzõszervek fertõzéseiben még akkor is, ha a szennyezõanyagok által okozott szövetkárosodások nem mindig figyelhetõk meg, különösen, ha az irritáló gázok koncentrációja viszonylag alacsony. A baromfipestis és az E. coli fertõzésekkel szemben nagyobb fogékonyság mutatkozott, míg ilyen hatás nem volt kimutatható pl. a Marek-féle betegségnél. Az ellentmondónak látszó megfigyeléseknek az lehet a magyarázata, hogy a kísérletekben változó ammónia-koncentrációk eltérõ ideig hatottak, különbözõ mértékben gyengítve az immunrendszert, nem említve a különbözõ betegségek eltérõ fertõzési módját és lefolyását.

Másik súlyos támadási pontja a levegõ ammóniaszennyezõdésének, a szaruhártya és a kötõhártya, melyek gyulladása 60-70 ppm ammóniaszinteknél már megfigyelhetõ. Ez nem csak fájdalmakat okoz, de a takarmány és ivóvízfelvétel is zavarttá válhat, ami jelentõsen rontja az állatok termelését, közérzetét és agresszióhoz is vezethet.

Az emelkedett ammóniatartalom a levegõben igen kiterjedt hatást gyakorol a takarmányfelvételre. Az ammóniaterhelést beszüntetve csak a 12. napon áll helyre a normális takarmányfogyasztás. Ezzel összefüggésben a súlygyarapodás és takarmányértékesítés is befolyásolt. Bizonyos megfigyelések azt mutatják, hogy az ammónia 50 ppm szintig nem okoz káros hatásokat a brojlerek növekedésében, azonban más tényezõkkel társulva, mint a por és penészgomba, súlyos károkat okozhat. Általában a levegõ minõsége igen erõsen kihat a termelési mutatókra. Az ammóniaterhelés alatti csökkent étvágy több faktorra vezethetõ vissza. A légköri szennyezõdések nem csak a szaglást károsítják, hanem az ízlelést is. De a rossz közérzet is elõidézõje az étvágytalanságnak. A takarmányértékesítésben bizonyos kompenzációs mechanizmus figyelhetõ meg, ugyanis a csökkent takarmányfelvétellel javult a takarmányértékesítés.

Az állattenyésztésben egyre szigorodó állatvédelmi elõírásokkal elõtérbe kerülnek az állat közérzetét negatívan befolyásoló olyan tényezõk is, mint a levegõ ammóniatartalma. Az ismert hatások sokrétûen veszélyeztetik az állatok jólétét. A háziállatok jólétét meghatározó fõbb szempontoknak szinte mindegyikét érinti az ammónia szennyezettség, mint az állat éhezése, szomjazása, alultápláltsága, kényelmetlensége, fájdalom, sérülés és betegség, a normális viselkedés korlátozottsága, félelem és a káros stressz. Az állatok jólétének megítélésében jelenleg kritikusnak ítélt 25 ppm szint valójában a humán biztonságosságon alapul és nem az állat közérzetén. Az ammónia erõs szaghatása tüzetes tanulmányozás híján vitatott a baromfi esetében. Egyesek szerint szaglás útján nem vált ki averziót a baromfiféléknél, ezért a káros hatás csak a fiziológiai elváltozásoknál lép fel. A baromfit sokáig úgy tartották, mint olyan állat, amelyet a különbözõ szagok nem zavarnak. A madarak körében ugyanakkor igen nagy változatosságot tételeznek fel a szaglóképességben. Bizonyos rovarevõ madarak például igen érzékeny szaglással rendelkeznek. A tyúkféléknek közepes szaglóképességet tulajdonítanak. A legújabb vizsgálatok szerint, különbözõ ammóniaszintek biztosításával nem csak a takarmányfelvétel csökkenése volt megfigyelhetõ, de a friss levegõt is szívesebben választották a tojótyúkok tartózkodási helyül, mint a a 25 ill. 45 ppm ammóniaszinteket. Mivel a két ammóniaszintre mutatott reakciók nem különböztek, megállapítható, hogy az érzékelési küszöb 25 ppm-nél vagy az alatt van. A megfigyelések szerint azonban e limit érték körül és alatt is elõfordulhatnak kedvezõtlen hatások.

Az ammónia ólban fellépõ termelõdésében az alom típusa, kezelése, nedvességtartalma, kémhatása és hõmérséklete mind jelentõs befolyásoló tényezõk. Az alom elöregedésével az alomanyag lebomlásával, komposztálódásával és a trágya felhalmozódásával egyre több olyan könnyen felvehetõ C és N forrás jelenik meg az alomban, amely az ammóniát termelõ baktériumok felszaporodásához és ammóniaképzéséhez ad megfelelõ táptalajt. Például 10 hetes pulykaállományoknál a komposztálódott, nedves alom 300-szor több ammóniát bocsát ki, ha nem szórják felül bõséges, friss szalmával. Az alom nedvességtartalmának érdekes hatása van az ammóniaképzõdésre ill. felszabadulásra. Minimálisan 30 % nedvességtartalomnál indul meg a bakteriális növekedés, amelynek intenzitása 40 %-ig fokozódik. Kézenfekvõnek tûnik az alom szárazon (30% alatti nedvesség) tartása, ami azonban elég nehezen kivitelezhetõ magas ventillációs és fûtési költségek nélkül, ráadásul alacsony telepítési sûrûsséggel. De ha sikerülne is megvalósítani, olyan mértékben megnõne a porártalom, hogy elveszítené értelmét az ammónia elleni harc az okozott károk miatt. A gyakorlatban azonban megvalósítható a 30-35 % nedvességtartalom fenntartása. Ebben az állapotban nem nedves, de összepréselve összetapad az alom. Az alom víztartalmának van egy másik hatása, amellyel csökkentheti az ammónia kibocsátását. Az alomban lévõ víz tekintélyes mennyiségû ammóniát képes visszatartani az elillanástól. Minél savanyúbb a nedvesség kémhatása, annál több ammóniát képes visszatartani. Ezért az alom savanyítása jelentõs eszköz lehet az ammónia visszaszorításában. Amint az alom kezd kiszáradni, az ammónia felszabadul oldatából. Hasonlóképpen, az alom forgatása felszínre hozza az ammóniával telített nedvességgel átitatott rétegeket, amelybõl igen gyorsan jelentõs mennyiségû ammónia távozik Ezért ha forgatjuk az almot, azt célszerû hetente kétszer megejteni, hogy elkerüljük az egyszerre nagyobb mennyiségû ammónia felszabadulását. Az itatók körül kialakuló gyûrû 65-70% nedvességet tartalmaz, ami jelentõs mennyiségû ammóniát képes visszatartani, ugyanakkor már gátolja a bakteriális tevékenységet. A felszínén képzõdõ kéreg további, fizikai gátat jelent a gáz felszabadulásában. A gyûrû szélén azonban igen jelentõs az ammóniatermelés, az ahhoz megfelelõ nedvességviszonyok miatt. Ezek a megfigyelések azt mutatják, hogy az itatók periódikus áthelyezése az ólban nem csökkenti az ammóniatermelést, csak azok legintenzívebb pontjait helyezzük át vele. Az itatók csepegési veszteségét csökkentve azonban jóval több eredményt érhetünk el.

Friss alomanyag kiszórása jelentõsen csökkentheti az ammóniakibocsátást több oldalról. A friss szalma vagy forgács amellett, hogy csökkenti a nedvességtartalmat egyben fizikai gátat is jelent a termelõdõ ammónia számára. A nagyobb részecskeméret és a könnyen felvehetõ C és N források ritkulásával a mikrobiális tevékenység is visszaszorul. A vastagabb alomra kifolyó víz is a mélyebb rétegekbe szivárog, ahol a képzõdõ ammóniát hatékonyan meg is köti.

A hõmérséklet egy további jelentõs tényezõ. Az ól léghõmérsékletének 18 Co alá csökkentése jelentõsen visszaszorítja az ammóniaképzõ baktériumok tevékenységét. 27 Co-os léghõmérsékleten már a 6 hetes pulykaállományok alatt is jelentõs ammóniaképzõdés indulhat meg. 15 Co-os istállóban is lehetnek olyan foltok, ahol az alomhõmérséklete 5 Co-kkal is meghaladhatja a léghõmérsékletet (a bakteriális tevékenység miatt) és jelentõs ammónia forrás lehet. Ezeket a foltokat az alom felszíne alatti hõmérséklet méréssel kutathatjuk fel.

Az ammóniaképzõdés megakadályozására számos szert hoztak már forgalomba, amely az alomba keverve vagy oldat formájában kipermetezve különbözõ utakon, a mikrobiális tevékenység gátlásával vagy éppen a képzõdött ammónia megkötésével fejtik ki jótékony hatásukat, döntõen azonban az ismert mechanizmusok figyelembevételével alakíthatjuk az ól levegõjének minõségét megfelelõ technológia alkalmazásával.