MENÜ

A dió és a mogyoró integrált termesztése<BR>

Oldalszám:
2013.02.19.
Az egyetlen héjas gyümölcsfaj, amelybõl a hazai igényeket kielégítjük, s némi export is származik, a dió. Botanikailag a Juglandales rendbe, Juglandaceae családba, Juglans nemzetségbe soroljuk; a Juglans regia L. faj mérsékelt égövi gyümölcs. A Juglans nigra L., azaz feketedió termése szintén fogyasztható, de leginkább a nemes fajták alanyaként szolgál. A hazánkban termesztett diófajták többsége a kárpáti fajtakörbe tartoznak, továbbá francia, mandzsúriai, perzsa, kaliforniai fajtaköröket különböztetnek meg. A diótermesztés nem fejlõdött dinamikusan, a termés mennyisége 1950-ben 27.000 t, 1970-ben 16.000 t, 1986-ban 11.200 t volt, míg 2000-re 4.100 t-ra csökkent. A faj jórészt a házikertek és szórványok gyümölcse, csupán a termés 2%-át termesztik üzemi ültetvényekben. Az áruültetvények területe 1966 és 1986 között felére csökkent. A világ összes diótermése 850 ezer t, az összes héjas gyümölcs 20 %-a. A termesztés biológiai értéke a dió magas tápértékének köszönhetõ: cukortartalma élvezeti értékét növeli (4- 10%), valamint jelentõs B-vitamin forrás, olajtartalma többnyire 45-50% (max. 72%), fehérjetartalma 13-25% körül mozog.
A dió terebélyes fává növõ faj, amely természetes körülmények között gömbkoronát nevel. A fákon hím és nõvirágokat különböztetünk meg. A hímvirágok (barkák) által kibocsátott pollen széllel terjed. A nõvirágok a hajtások csúcsrügyében fejlõdnek, 2-4 virágos csokrokban alakulnak ki. Néhány oldalrügy is nõvirággá alakulhat, fõleg a kaliforniai fajtáknál (50-90%-ban). A hímvirágok barkavirágzatban, a vesszõk oldalrügyeinek helyén ülõ takaratlan barkarügybõl fejlõdnek, 1-4 millió pollent termelnek. A hazai fajták nõ- és hímvirágai többnyire együtt virágoznak. Saját és idegen pollennel egyaránt termékenyülnek. Pollenadó fajtákra a rendszertelen együttvirágzás miatt 5%-ban szükség van. A Magyarországon köztermesztésben lévõ fajták kölcsönösen jól termékenyítik egymást.

A faj ökológiai igénye
A diót jellegzetesen a folyópartok kísérõnövényeként emlegetik. Mélyrétegû, levegõs, jó vízgazdálkodású talajokat igényel. Termeszthetõségének legfontosabb kritériuma a víz. Évi 800-1.000 mm vízigénye hazánkban csak öntözéssel oldható meg. A levegõtlen, erõsen kötött agyagtalajok, valamint a száraz, köves talajok nem alkalmasak: a dió számára leginkább a termékeny öntéstalajok felelnek meg. Külön ki kell emelni, hogy öntözött kultúrában a termésmennyiség akár megduplázódhat. A téli erõs lehûlések során, a kárpáti fajtakörbe tartozó fajták - 20 °C-ot is károsodás nélkül elviselhetnek. A francia fajtakörbe tartozó változatok fagyérzékenyek, ezért hazánkban nem terjedtek el. Rügyfakadáskori -3, -5 °C lehûlésre már érzékenyen reagál, ebben az idõszakban sokszor szenved fagykárosodást. A faj jellegzetes termõhelyei: Szabolcs-Szatmár- Bereg megye 390 ha, Pest megye 360 ha, Somogy megye 350 ha, Vas megye 350 ha, más megyékben kultúrája 300 ha alatt található.

Fajtahasználat
Mivel a magonc dió heterogén állományt ad, ezért áruültetvényekben oltványok telepítése ajánlott. A Juglans regia alany erõs növekedésû, legszebben mutat rajta a Tiszacsécsi 2 fajta. A Juglans nigra alany gyengébb növekedésû, viszont jóval igényesebb faj. Ugyanakkor affinitási problémák léphetnek fel a nemes és az alany között. Valamint a cseresznye levélsodródás vírusára a Juglans nigra különösen érzékeny, s így többnyire fertõzött. Fontos tehát a megfelelõen vírustesztelt szaporítóanyag beszerzése. A nemes fajták közül néhányat a Kasmir-völgybõl származó Kaghazi fajtából nemesítettek, s fõleg Amerikában kezdték õket termeszteni. A Kaghazi gyümölcse nagy (legnagyobb hosszúsága: 5,5 cm, legnagyobb szélessége: 3,5 cm). Az amerikai fajták közül ki kell emelni a kaliforniai termõtájban elterjedt Concord fajtát, amely gombaimmunitással rendelkezik és kitûnõ minõséget ad. Magyarországon 1953-tól Szentiványi Péter irányításával tájszelekció kezdõdött a Felsõ-Tisza vidéken (Tiszacsécse, Milota környékén). Porpáczy Aladár pedig Eszterházán (mai Fertõd) többek között az Eszterházai I. fajtát szelektálta, amelynek nagy, kissé lapított gyümölcse szintén jó minõséget biztosít. Mezõföldön (Alsószentiván környékén) is számos kitûnõ fajtát szelektáltak. Legjelentõsebb honosított fajta a Pedro, amely oldalrügyein is terem 50 %-tól max. 80 %-ig. Néhány vérbélû fajtával is találkozunk, fõleg a Dunántúlon, amelynek héja kézzel törhetõ, a bél kárminpiros vagy barnás ibolyás. A vérbélû fajták többsége korai.

Mûvelési rendszer
Közismert, hogy a diófák esetében többnyire 120 cm törzsmagasság felett, a központi tengelyen, 6-7 vázágat alakítanak ki. Szórt állású kombinált koronát, vagy természetes gömbkoronát nevelnek. A Juglans regia alany használatakor négyzetes kötésben ültetik a fákat, ahol 12-15 m sor- és 12-15 m tõtávolsággal számolnak. A Juglans nigra alany megengedi a 8 × 8 m-es sor- és tõtávolságot. Üzemi ültetvény létesítése során – különösen akkor, ha integrált rendszerben gondolkozunk – az alábbiak figyelembe vétele ajánlott:
– A megfelelõ fény- és hõmennyiség biztosítása az ültetvény déli fekvésbe helyezésével oldható meg;
– fontos az egyöntetû törzsmagasság, valamint a törzs elágazástól való mentessége;
– a megporzás biztosítása minimum két vagy három fajta ültetésével történik, de a porzófajta aránya ne legyen több, mint 5-10 %;
– mindig oltványokat telepítsünk, amelyek egyöntetûek és vírusteszteltek.

A fák metszésének legfontosabb ismérvei
Alakító metszéskor a koronát 1 vagy 1,2 m-es törzsön neveljük. A fiatal oltvány visszavágása 130 cm-nél történik. A konkurens elágazásokat eltávolítjuk. A sudáron szórt állásban egymástól 40-50 cm-re 5-6 vázágat hozunk létre. Laza gömbkoronát neveljünk. Erõsebb törzset úgy kaphatunk, ha a törzsmagasságon belül úgynevezett törzserõsítõket hagyunk, amelyek a törzsön néhány rügyes csonkokat képeznek. A törzserõsítõket a fa két-három éves korában távolítjuk el. A sudáron nevelt elágazásokat is – ha azok túlságosan gyengék – legalább két éven át erõteljesen visszavágjuk, hogy fokozzuk a fák vegetatív növekedési hajlamát, s ezzel megfelelõ oldalelágazásokat nyerjünk. A fiatal növények koronaalakítását lombtalan állapotban, tehát a nyugalmi állapot során végezzük el. Termõkorban a komolyabb beavatkozások augusztusban vagy szeptember elején történnek, amikor a koronából eltávolítjuk a sûrûsítõ elágazásokat, szabályozzuk az elágazódások hosszúságát, az elöregedett részeket ifjítjuk vagy kivágjuk. A nyár végén történõ metszéssel megakadályozhatjuk a diófa nedvének kicsurgását. A korai öregedés ellen a mohától és zuzmótól lepett fák törzsét megtisztítjuk, és mészkénlével permetezzük.

Növényvédelem
Az integrált termesztés kritikus pontja a megfelelõ növényvédelem, ehhez azonban ismernünk kell a fák betegségeit és károsítóit.
Elsõdleges az egészséges szaporítóanyag biztosítása. Fontos a cseresznye levélsodródását okozó vírustól (Cherry leaf roll virus), valamint két gombától: a rozelliniás gyökérpenésztõl (Rosellinia necatrix (Hartig) Berlese) és a szegecsfejû gyökérgombától (Roseleria pallida (Fries) Sacc.) való mentesség. Az esetleges újratelepítések során is nagy kárt okozhatnak a fenti kórokozók.
Csapadékos tavaszokon számolni kell a dió baktériumos megbetegedésével (Xanthomonas juglandis (Pierce) Dowson).
A dió állandóan fellépõ gombás betegsége a diófa gnomóniás levél- és gyümölcsfoltossága (Gnomonia leptostyla), amellyel szemben a magoncok igen nagy érzékenység-különbséget mutatnak.
Jelentõs állati kártevõ a cserebogárpajor (Melolontha melolontha), hiszen gyökérrágással a fák gyors pusztulását okozhatja. Errõl mintagödrök ásásával gyõzõdhetünk meg, és ha a csimaszok száma több mint 1-2 db/m², akkor a talajforgatással egyidejû fertõtlenítésrõl kell gondoskodni. Továbbá problémát okozhat a nemezes gubacsatka (Aceria erinea), valamint az amerikai fehér medvelepke (Hyphantria cunea Drury). A termést közvetlenül az almamoly is veszélyezteti (Cydia pomonella), ezért almaültetvényt nem hoznak létre dióültetvény közelében. Az üzemi ültetvényekben az utóbbi két évtizedben jelentõs kárt okoztak a levéltetvek. Két faj játszik szerepet: a tarka diólevéltetû (Callaphis juglandis) és a sárga diólevéltetû (Chromaphis juglandicola).
A nagyra növõ diófák védelmére csak a légi permetezés alkalmas, az is csupán akkor, ha a térállás megengedi a permetlé alsóbb zónába való hatolását. A diófák hatékony kémiai védelmét tovább nehezíti, hogy több széles hatásspektrumú inszekticid használata a héjasokban nem engedélyezett (Danitol 10 EC, Karate 2,5 EC, Ultracid 40 WP), továbbá nincs engedélye számos hatékony atkaölõ szernek sem.

Betakarítás
Érett a dió, ha a burok fölreped és a mag könnyen kihull. A termést, ha rudakkal verik le, a termõrészeket károsítani fogják: a speciálisan kialakított rudak tehát kizárólag rázás céljából alkalmazhatók. A szüret minden esetben a fû lenyírásával kezdõdik. Árutermõ üzemekben, amennyiben kémiai érésszabályozást alkalmaznak, azt szüret elõtt 1-2 héttel végzik el: többnyire 200-400 ppm-es Ethrellel permeteznek. Így elérhetõ a termés javának együttérése s könnyebb rázása. A betakarítás során komplex géprendszert használnak, amelyek törzs- vagy ágrázó gépek, rendsodró-, tisztító-, fehérítõ- és szárítógépek. A termést 40 °C-on 8-12 %-os nedvességtartalomig szárítják, majd (héjastul) száraz helyiségben tárolják. A dió törését közvetlenül a felhasználás, értékesítés elõtt végzik. Az integrált termesztés során elõállított kiváló árudió értékmérõ tulajdonságai az alábbiak: 30-32 mm-nél nagyobb átmérõjû termés, gömbölyded vagy tojásdad alak, legömbölyített karimájú, egyenletesen sima csonthéj, amely kemény, de vékony és könnyû töretû: géppel is jól törhetõ. A héj belseje sima: benyúló dudorok és lécek nélküli, valamint fontos a termés 50%-át meghaladó mag-bél arány. A semleges ízû maghéj legyen finom, hártyaszerû, a halványbarna magbél pedig legyen kellemes ízû, jó zamatú és nagy olajtartalmú.

A mogyorótermesztés legfontosabb jellemzõi
A mogyoró származása és jelentõsége
A mogyoró a nyírfélék családjába (Betulaceae), a Corylus nemzetséghez tartozik. A mogyoróbokor elnevezés nem minden faj esetében helytálló. Léteznek fatermetû fajok, amelyek sarjakat nem nevelnek. Néhány termesztett mogyorófajtánk létrejöttében a nálunk is honos európai mogyorónak (Corylus avellana L.) volt döntõ szerepe. A fajták kialakításában szintén szerepet játszott a kelet-mediterrán pontusi mogyoró (Corylus pontica K. Koch), a csöves mogyoró (Corylus maxima Mill.). A törökmogyoró – vagy Levantei mogyoró (Corylus colurna L.) –, amelynek gömbölyded termése fogyasztható, gyakran szolgál alanyként a törzses oltványok elõállításakor. Az észak-amerikai fajok közül a csemegeként fogyasztott floridai mogyoró (Corylus americana Mach.) érdemel említést. A mogyoró õshonos Nyugat-Ázsiában, a Balkán-félszigeten, Kelet-Ázsiában, Észak-Amerikában. Termesztik õsidõk óta Törökországban, Olaszországban, Spanyolországban, Görögországban, késõbb Amerikában, Franciaországban és Angliában. A legtöbb mogyorót Olaszország és Törökország termeszti, s fõleg az észak-európai országokba exportálnak. A mogyoró termése mintegy 60% zsírt, 14% fehérjét, 5 mg/100g C-vitamint tartalmaz.
Jelentõs a makro- és mikroelem tartalma, valamint az általuk kifejtett élettani hatása.
Az erdeinkben termett mogyorót rendszeresen gyûjtötték, de a többi gyümölcsfajjal szemben az õshonos mogyorót sokáig nem termesztették, saját fajtáink sem voltak. Üzemi termesztésre alig van példa, a nagycsérpusztai kultúrát felszámolták. A mai legjelentõsebb ültetvény Balatonbogláron található.
A magról szaporított mogyoró fõgyökérzettel rendelkezik, míg a bujtással, dugványozással szaporított növények járulékos gyökérzetet fejlesztenek. A mogyoróbokor 2-7 m, a törökmogyorófa pedig 15-25 m magasra nõ. A mogyorófaj egylaki és váltivarú. A hím- és nõvirágok külön virágzatokban fejlõdnek. A barkák murvalevelekbõl, elõlevelekbõl és csupasz virágokból állnak, amelyekben többnyire nyolc porzó van, a portokok hosszanti repedéssel nyílnak. A termõs virágok a hajtórügyektõl megkülönböztetõ kárminszínû bibepamattal nyílnak, a virágzatban 4-16 egyszerû nõvirág található. A mogyoróvesszõ hajtó- és vegyes rügyeket tartalmaz. A hajtórügybõl terméketlen hajtások fejlõdnek, míg a vegyes rügyekbõl termést hozó hajtások származnak. A mogyoró termése makk, amelyet kupacs burkol. A nõvirág magházában két magkezdemény található, amelyben egy mag fejlõdik. A mag két nagy, ehetõ sziklevélbõl áll (táplálószövet nincs), az embrió a sziklevelek között helyezkedik el. Magvetés után a mogyoró legkorábban 5-6 év után terem, ebben az esetben nincsen fajtaazonosság. Amennyiben a mogyoró szaporítása vegetatív úton történik, az erõsítõ-iskolában nevelt bujtványok, dugványok a kiültetést követõen a második, harmadik évben már teremnek s fajtaazonossággal rendelkeznek. A teljes termés idõszaka 15-20 év. Utána 15 évig fokozatosan csökken a termés mennyisége. A mogyoró 45-60 évig terem. Hazánkban 20 év alatt mintegy 4 alkalommal jelentkezett teljes terméskiesést okozó fagykár. A fajták többségénél nagy gondot jelent a rövid nyugalmi idõszak. A nõvirágok gyakran december hónapban nyílnak. A hímvirágok viszont február közepe elõtt ritkán nyílnak ki. A jelenség egyfajta genetikai védekezés az önbeporzás ellen. A mogyoró tehát többnyire önmeddõ. Eredményesen csak idegen beporzással termeszthetõ. A nyugalmi idõ hossza függ az idõjárástól. A nõvirágok +4 - +9 °C-nál nyílnak, a barka megnyúlásához +9 °C szükséges. A beporzást kizárólag a szél segíti (4-11 millió virágporszem/barka). A méhek bár táplálkoznak a barka virágporával, de a nõvirágokat nem látogatják. A jó termékenyülés másik feltétele a pollen csírázóképessége, és az összeférhetõség kérdése.

A faj ökológiai igénye
A mogyoró víz- és fényigényes növény, valamint csapadékigénye sem elenyészõ, évi 600-700 mm. Öntözött kultúrában gyakran kétszeres termésmennyiséget biztosít. A szélre különösen érzékeny növény, ezért lankás és szélvédett területekre telepítik. Leginkább a jó vízgazdálkodású, tápanyagban gazdag, középkötött talajokon érzi jól magát.

Fajtahasználat
A bokormogyorót saját gyökéren szaporítják, míg a magas törzsû oltványokhoz törzsképzõként a Corylus colurna magoncait használják, amelyek nem sarjadzanak és jó az affinitásuk. A termesztett fajták esetében növelni szükséges a virágok fagytûrését, valamint fontos a késõn virágzó fajták kiválasztása. További elvárás a termõképesség fokozása (mekkora a léha makk mennyisége), valamint az, hogy a fajták kevés sarjat neveljenek. A hazánkban termesztett mogyorófajták jórészt a pontusi fajtakörbe tartoznak (Barcelona, Bollwilleri csoda, Római mogyoró). Gömbölyû termésük a kupacsból kihull. Csövesmogyoró-származékok a Lambert mogyorók, makkjuk megnyúlt, hengeres és az összeszûkülõ, hosszú kupacsból éretten sem hull ki. Hibrid eredetû fajták is találhatóak, így a Zelli (a Cosford) és más Lambert származékok. Érett makkjuk a kupacsból kihull.

Mûvelési rendszer
A mogyorót legkedvezõbb õsszel ültetni. Tavaszi ültetés esetén rendszeres öntözésrõl kell gondoskodni. Az ültetés mélysége nagyon fontos tényezõ: olyan mélyen ültetünk, amilyen mélyen a faiskolában ültették a szaporítóanyagot. Magasra ültetve szárazságtól szenved, mélyre ültetve intenzívebb sarjképzést tapasztalunk. A legmagasabb oldalgyökerek a talaj alá 5-7 cm-re kerüljenek. Javasolt három, különbözõ fajta együtt telepítése a megfelelõ termékenyülés biztosításához. A mogyorót vagy bokor alakúra vagy – a talajmûvelés, termés betakarítás könnyítése végett – alacsony (60-80 cm) törzsön 3-5 vázágú, ritka, nyitott koronával neveljük. A telepítés gyakori sor- és tõtávolsága 7 × 4 m.

A metszés legfontosabb ismérvei
A mogyoróbokor az elsõ év tavaszán erõteljes visszavágást igényel, különösen akkor, ha a tõ gyenge, a gyökérzet hiányos. Ebben az esetben a visszametszés 20 cm-re történik. Csak laza korona terem 15-70 cm-es vesszõket, amelyek jól berakódnak vegyes rügyekkel s megfelelõ termésmennyiséget biztosítnak. A bokoralak esetén 3-5 erõteljes sarjat hagyunk, amelyeket 30 cm-re vágunk vissza. Ezeken alakítunk ki 6-10 vázágat, amelyeket idõvel megfelelõ állású sarjakkal lecserélünk.
A fa alak létrehozása során laza katlankorona kialakítása a cél, amelyben 5-6 vázág található. A sudár helyére törekvõ, valamint a befelé növõ vesszõket el kell távolítani. Termõkorban a hetedik év után évente metszünk. A letermett vesszõket az utolsó vegyes rügy (nõvirágot is tartalmazó képlet) felett két rügyre vágjuk vissza, vagy a vesszõket egyszerûen a felére kurtítjuk, hogy az oldalelágazódást segítsük.
A folyamatosan elõtörõ tõsarjakat tavasszal távolítjuk el, különösen az elsõ négy évben fontos a sarjak rendszeres irtása. Termõre fordult ültetvényben használhatóak a különbözõ gyomirtó vegyszerek is.

Növényvédelem
Gombás betegségek közül leginkább a mogyorólisztharmat (Phyllactinia guttata) veszélyezteti az ültetvényeket. A mogyorót a tölgyesektõl távol kell tartani, mert a tölgylisztharmat is fertõzheti. További gondot jelent a moníliás mogyoróhullás.
A rovarkártevõk közül ki kell emelni a mogyoró-gubacsatkát, amely a rügyek rendellenes duzzadását, deformálódását idézi elõ. A kártétel ellen nyár közepéig szükséges védekezni, s ugyanakkor a mogyoró-takácsatkák károsítására is figyelni kell. A mogyoró- és esetenként a tölgymakk-ormányos kártétele szintén komoly problémát jelent. Az imágók május harmadik dekádjától június végéig repülnek. A fõrajzás idõszaka hazánkban június elsõ felére tehetõ. A mogyoróormányos rajzásmenete higanygõz-izzóval ellátott fénycsapda kihelyezése által jól nyomon követhetõ. A mogyorószüret közepén, végén a Pantilius tunicatus poloskafaj kártételével kell számolni. A poloskák szívogatása nyomán a hímvirágzatban fellépõ részleges vagy teljes barnulás és barkapusztulás a következõ évi termést veszélyezteti. A megfelelõ védekezéshez további információk a fenti táblázatban találhatók.

Betakarítás
Az éredõ makk héjának alsó fele barnára színezõdik. A Zelli típusú fajták kiperegnek, a Lambert típusú fajták a kopácsban maradnak. A termés nem egyszerre érik, ezért 2-3 naponta szedjük. Ha a mogyorót éretlenül takarítjuk be, akkor a mag ráncosodhat. A tárolás a por lemosásával kezdõdik, valamint a léha makkokat eltávolítják. A mosóvízben klór felhasználásával a terményt fertõtlenítik, majd padlóra terítik, száraz helyen gyakorta forgatják. A mogyorót erõs szagú terménnyel ne tároljuk együtt. Májusig, fagymentes helyen, a tárolás könnyen megoldható, késõbb viszont speciális, szabályozott légterû hûtõtárolókban történik a termés eltartása. A mogyoró áruértéke akkor megfelelõ, ha a makk 12-14 mm nagyságú, kiegyenlített méretû és alakú. A magbél jól töltse ki a rendelkezésre álló teret, ne töppedjen tárolás közben se, a mag-bél arány haladja meg az 50%-ot. A magbél legyen jó ízû, nagy olaj- és fehérjetartalmú.


Felhasznált szakirodalom:
Gál T. (1997): Növényvédelem. Mogyoró. In: Soltész M. (Szerk.) Integrált gyümölcstermesztés. Mezõgazda, Budapest
Gyúró F. (1974): A gyümölcstermesztés alapjai és technológiája. Mezõgazdasági Kiadó, Budapest
Gyúró F. (1990): Gyümölcstermesztés. Mezõgazdasági Kiadó, Budapest
Makó Sz. (1997): Növényvédelem. Dió. In: Soltész M. (Szerk.) Integrált gyümölcstermesztés. Mezõgazda, Budapest
Soltész M. (1997): Integrált gyümölcstermesztés. Mezõgazda, Budapest
Valli, R. (1998): Arboricoltura generale e speciale. Edagricole - Edizioni Agricole, Bologna

Dr. Iváncsics József