MENÜ

A lépfene<BR>

Oldalszám:
2013.02.19.
Élelmiszer-biztonsági kockázat-e napjainkban a lépfene? – tették fel a kérdést az USA-ban történt biológiai terrorcselekmények miatt a közelmúltban, és erre azonnal egyértelmû választ adtak: "az állategészségügy hazai fejlettsége garanciát jelent arra, hogy a lépfene kórokozója – szándékosság hiányában – ne jelentsen élelmiszer-biztonsági kockázatot".
A kérdéssel kapcsolatban olvastuk, hogy jóllehet a kórokozó könnyen felismerhetõ, a humán ellátásban dolgozó mikrobiológusok, – a szakkönyvek ábráit leszámítva – nemigen láttak anthraxot. Ez a helyzet az állatorvosi szakterületen is.
Azért vállalkoztam a lépfenével kapcsolatos ismeretek rövid ismertetésére, mert pályám kezdetén a húsvizsgálat és a laboratóriumi diagnosztika területén találkoztam ezzel a betegséggel. Igaz, a felelõsség akkor tapasztalt kollégáim vállaira nehezedett, ám ezek az esetek mégis életre szóló és tanulságot jelentettek számomra.
A lépfene az ipari országokban a védekezési módszerek következetes alkalmazása és az elhullott állatok hõkezeléssel végzett feldolgozása következtében az utóbbi évtizedekben szórványossá vált, míg a világ más területein kiterjedten elõfordul. Hazánkban a lépfene ma állatokban ritkán, emberben elvétve fordul elõ. Élelmiszer által okozott fertõzéssel az ipari országokban nem kell számolni.
A fertõzés forrásai lehetnek az olyan területek, amelyek korábban a lépfene kórokozóival fertõzõdtek (régi dögtér, elásott állati tetemek, vízpart, vizenyõs áradásos területek, stb.) és az innen fertõzött kutak, rétek, takarmány. Veszélyes lehet az építkezések, a meliorácios tevékenység területe, továbbá fertõzött országokból további feldolgozásra behozott bõr, szõr, gyapjú, prémek és egyéb tárgyak.


Régebbi tapasztalatok

Az 1950-60-as években a lépfene az állatorvosi praxis és a húsvizsgálat területén szórványos elõfordulása miatt még állandó figyelmet igényelt.
1951 –1983 között a pécsi vágóhídon lévõ állategészségügyi laboratórium feladatai közé tartozott, hogy fogadja a megye terültérõl a lépfene kizárása céljából beküldött vizsgálati anyagokat. A vizsgálatok eredményérõl az 1951–1973 között eltelt 23 évrõl vannak adataim. Ezek szerint 23 év alatt 21 szarvasmarha, 10 sertés és 2 juh mintáiban 33 alkalommal állapítottak meg lépfenét kényszervágott állatokon. Közülük mindössze 5 esetben fordult elõ, hogy a lépfenés állat húsát is beszállították a kényszervágóhídra, míg a többi esetben vizsgálati anyag érkezett a laboratóriumba. A pozitív eredmények mellett több alkalommal (az 1960-as évek elején hetente néha 1-2 esetben) sor került negatív vizsgálatokra is. Az 1970-es évek elején lépfene már csak 1-2 esetben fordult elõ, ezt követõen a vizsgálatok eredménye negatív volt.
A lépfene eseteket azonnal jelentettük a megyei állategészségügyi és közegészségügyi hatóságnak. Az így kialakított védõháló eredményesen mûködött, a betegség terjedésére nem került sor.


A kórokozó és a betegség

A lépfene kórokozója a Bacillus anthracis, aerob, csilló nélküli spórás baktérium, mely állatról állatra nem terjed, állati testen kívül nem szaporodik, a fertõzés spórák felvételével történik. A kórokozót spórájának rendkívüli ellenálló képessége különösen veszélyesé teszi. A spórák még mélybe való elásásuk esetén is sokáig, akár 40-50 évig fertõzõképesek maradnak.
A szervezetbe kerülõ spórák gyorsan kicsíráznak és elszaporodnak. A kórokozó toxinjai a vérerek falát és a légzõközpontot károsítják, és a laza szövetekben ödémát okoznak. A lépfene minden emlõs (beleértve az embert), de fõként növényevõ állatok rendszerint vérfertõzést okozó heveny lefolyású betegsége. A betegség juhokban rendszerint hirtelen elhullással jár, ezért sokszor az állat kényszervágására nincs lehetõség. Szarvasmarhában a lépfene fõleg heveny vérfertõzés alakjában zajlik le. A fertõzés kapujában véres-kocsonyás beszûrõdés keletkezik, a lép a súlyos gyulladás következtében duzzadt, állománya sötétvörös, majd a rothadás miatt fekete-vörös. A nagyobb faji ellenálló képességû sertésben többnyire helyi toroklépfenével találkozunk. Ilyenkor a torok körüli nyirokcsomók és a mandulák vérzéses-elhalásos gyulladása gyakran fulladást okoz.
A szarvasmarhák és lovak megbetegedésénél a súlyos tünetek miatt legtöbbször a megbetegedés helyszínén kényszervágásra került sor. Ilyenkor a levágott állat húsának további sorsa okozott gondot. Ezért nem egyértelmû kórelõzményi adatok (mérgezés, napszúrás, hõguta, heveny felfúvódás, szívgyengeség stb.) esetén fokozott óvatossággal kellett eljárni. Minden esetben el kellett végezni a lépfene kizárására irányuló vizsgálatokat; a lépkenet, vagy lép hiányában a fülbõl nyert vér mikroszkópos vizsgálatát, az Ascoli-próbát próbát, és a baktériumtenyésztést.
Az Ascoli-próba értékelése nehézséggel járhat, ha a szervek nem tartalmaznak annyi precipitáló ellenanyagot, amennyi a próba megbízható elvégzéséhez szükséges.
A lépkenet értékeléséhez szem elõtt kell tartani, hogy a B. anthracis 4-5 mm hosszú és 1-1,2 mm széles, és a legnagyobb kórokozó baktériumok közé tartozik, ezért a kenetben ezért hosszabbnak látszik, mint a vörösvérsejtek. A pálcika alakú baktérium vége levágott, szögletes vagy konkáv. Az állati testben rövid, tenyészetben hosszú láncokat képez, karbolvizes toluidinkékkel festve teste kék, burka rózsaszínû lesz. A külvilágba jutó baktérium levegõ, legalább 15 °C hõmérséklet és kellõ nedvesség esetén spórát képez. A centrálisan helyezkedõ spórák ellipszoid alakúak és a baktérium testét nem domborítják ki. Rothadó lépbõl készült kenetben esetleg csak a baktérium fala látható (lépfene-árnyékok).
A lépfene spórái rendkívül ellenállóak. A formaldehid 5%-os oldata 6 óra, a korszerû perecetsavat tartalmazó fertõtlenítõk 30 perc alatt pusztítják el. Fertõtlenítésre 3%-os klórmész, 2%-os nátronlúg használható.
A beteg, betegségre és fertõzöttségre gyanús állat levágása, vagy elvéreztetés útján történõ leölése tilos. A húsvizsgálat vagy boncolás során lépfene gyanúja esetén vizsgálati anyagot kell venni, és a kijelölt laboratóriumba kell küldeni. Lépfene esetén az egész állati test fogyasztásra alkalmatlan. Minden egyéb kérdésben az állategészségügyi szabályzat szerint kell eljárni.
Emberben a kórokozó behatolási kapuja szerint a betegség lehet bõrantharax, amely viszketõ, véres, késõbb megfeketedõ hólyagok formájában mutatkozik. A spórák belélegzése esetén jelentkezõ tüdõanthrax halálos kimenetelû tüdõgyulladást okoz, az igen ritka bélantharax lázzal, hányással, hasi fájdalommal kezdõdik. Lépfenében leggyakrabban a beteg állatokkal, hullákkal, bõrrel, szõrrel foglalkozó személyek betegednek meg.


A lépfene mint biológiai fegyver

Elsõsorban a következõ kórokozókat tartják alkalmasnak biológiai fegyverek elõállítására: lépfene, fekete himlõ, botulizmus, tularémia, pestis. A biológiai fegyvereket a „szegény országok atombombájának” nevezik, mert viszonylag olcsón, könnyen kifejleszthetõk és rendkívül veszélyesek.
Miért éppen az anthraxtól kell félni? A lépfene elsõsorban az állatok betegsége volt, de már évtizedekkel ezelõtt megkezdõdtek a biológiai fegyverként való alkalmazást célzó kutatások. A kórokozót könnyû aeroszol formájában alkalmazni, és a betegség légúti formája „hatékonyan” betegíti meg áldozatát. Alkalmazását kezdetben nehéz felismerni, tömegméretû kezelése (antibiotikumok, oltás, immunizálás, stb.) jelentõs nehézségekkel jár. Szakértõk 1993-ban úgy vélték, hogy 100 kg anthax spóra kiszórása Washington D.C. körzetében 130 000 – 3 000 000 halálesetet okozna, és 100 000 fertõzött ember teljes szintû ellátása 26,2 milliárd dollárba kerülne.
Feltételezik, hogy jelenleg legalább 17 állam foglalkozik biológiai fegyver elõállításával. Pontosan nem ismert, hogy közülük, hányan tervezik a lépfene kórokozójának bevetését.

Százados Imre dr.