A húsmarha téli elhelyezése és takarmányozása

Kevés az olyan területek száma a világon, ahol a húsmarhát egész éven át folyamatosan a legelõn lehet tartani úgy, hogy az egyben takarmányforrásul is szolgáljon az állatok számára (dél-amerikai pampák, Ausztrália). A nagy kiterjedésû legelõterületekkel rendelkezõ észak-amerikai régióban például élesen elválik egymástól a téli, illetve a nyári legelõterületek övezete. Az USA középsõ, illetve északi államaiban, illetve Kanadában a legelõk csak tavasztól-õszig hasznosíthatóak. Hazánkban sincs ez másképp, hiszen Magyarország a földrajzi szélesség szempontjából hasonló zónában fekszik. A legeltetési szezon nálunk Szent Györgytõl (április 24.), Szent Mihályig (szeptember 29.) tart. Bár ezt valamelyest - fõleg az õszi hónapokban - meg lehet (és meg is kell) nyújtani, november végére azonban általában mindenhol "beteleltetik" az állományt, azaz a téli tartáshelyükre kerülnek az állatok.

Tartástechnológiák és a hozzá kapcsolódó etetési megoldások

Külföldön bevált módszer, de hazánkban is történtek próbálkozások a húshasznú anyatehenek télen-nyáron való legelõn tartására. Ebben az esetben télen a legelõ csak tartózkodási helyet, nem pedig takarmányforrást jelent az állat számára. Ha biztosítani tudjuk a folyamatos takarmány és ivóvízellátást, úgy ez az elhelyezési mód az egyik legolcsóbb megoldás az infrastruktúra szempontjából. Az etetõhelyeket azonban a legzordabb idõben is meg kell közelíteni, ami köves út nélkül aligha lehetséges. A takarmány feletetése mobil jászolból történik, de az ún. betonozott etetõtér is szóba jöhet. Bármely megoldást is választjuk, az etetõk környékét jobb, ha lebetonozzuk az elmocsarasodás veszélye miatt. A telepítési sûrûség helyes megválasztásával (3-5 tehén/ha) pedig a taposási kárt mérsékelhetjük.

Telelõkert alkalmazása esetén az állatokat jóval koncentráltabban tartjuk (kb.: 50m2/tehén) a kialakítandó csoportnagyságnak megfelelõ területen. A tartásból fakadó költségek (általában fix itató- és etetõhelyek, illetve stabil karám kiépítése, pihenõdombok létesítése) ugyan valamivel nagyobbak, mintha legelõn tartanánk a teheneket - a takarmánykiosztás ugyanakkor egyszerûbb, s fõleg biztonságosabb. A veszteségek, így szinte minden területen - pl.: elhullás, ellések, takarmányozás - kisebbek. Jobban "kézben van az állat" és a telep õrzése is megoldható. A takarmány kiosztása általában egy ún. külsõ etetõútról történik, amely az egyik kerítés helyére beépített jászol mentén húzódik.

Még nagyobb állatkoncentráció érhetõ el az ún. almozott karám kialakításával. Egy kifejlett szarvasmarha számára a rendelkezésre álló terület 10 m2, növendékmarha estén pedig 6-8 m2. A karám tisztán tartását csak rendszeres almozással tudjuk biztosítani. Éppen ezért csak ott célszerû kialakítani, ahol a szalma nagy mennyiségben, olcsón beszerezhetõ. Az elõrehaladottan vemhes üszõkön és teheneken kívül minden korcsoport számára megfelelõ tartási mód. Az állatok etetése a telelõkertnél felvázolt megoldással történik.
Valamennyi épület nélküli tartási módnál a vezetékes rendszeren alapuló ún. labdás, vagy fûtõszálas (temperált) önitatók használata javasolt és terjednek egyre jobban a gyakorlatban.

Istálló építése az ellésre váró korcsoport, esetleg a növendéküszõk számára ajánlatos. Az állatokat kötetlen, mélyalmos formában tartjuk. A legmagasabb fokú gépesítettség itt érhetõ el - takarmánykiosztás, trágyaeltávolítás - azonban az istállók építésébõl fakadó költségek is itt a legnagyobbak. Maguk az épületek olcsó szerfás megoldásúak, egyik oldalukról általában nyitottak. Ha az épülethez nem tartozik kifutó, akkor a meg nem épült oldal falában elhelyezett jászlakból etetünk. Célszerû azonban a kifutó létesítése, amely méretezésénél dupla akkora területet (20m2) tervezünk egy kifejlett szarvasmarhára, mint a fedett pihenõtér nagysága. Tanácsos továbbá a kifutót szilárd burkolattal ellátni, ahonnan a trágya napi gyakorisággal letolható. Ebben az esetben a kifutó lehet akár kisebb is, mint a hasznos pihenõtér nagysága, amivel némi költségmegtakarítás érhetõ el. Ha kifutó is csatlakozik az épülethez, akkor annak az istállóval szemközti oldalán kialakított jászlakból oldjuk meg a takarmányellátást. A széna etetésére szolgáló szénarácsokat viszont célszerû az épületben elhelyezni, ahol a borjak is könnyen hozzáférhetnek ahhoz. A fagymentes (temperált) önitatókat akár az istállóba, akár pedig a kifutóba is beépíthetjük.

A takarmányozás alapelvei

A húshasznú anyatehén állandó energiaszükséglete a létfenntartásból, valamint az idõszakos súlygyarapodásból (termelés), illetve a vehem táplálóanyag igényébõl áll. A tejtermelés energiaszükségletét nem szoktuk figyelembe venni, illetve beépítjük azt a létfenntartó szükségletbe (részletesen lásd: Schmidt: Takarmányozástan, 1995.; Szabó, F.: Húsmarhatenyésztés, 1998.). A napi takarmányadagokat úgy kell összeállítani, hogy ezeket az energiaformákat minden esetben fedezze.
A téli takarmányok közül - elõállításuk költségigénye szerinti sorrendben - szóba jöhetnek a mezõgazdasági és ipari melléktermékek (cukorgyártás, szeszipar), a szálastakarmányok (szénaféleségek, illetve takarmányszalmák), az ún. erjesztett takarmányok (szilázs és szenázsfélék), és az abraktakarmányok.

Etethetõ takarmányféleségek és azok összetétele

A legolcsóbbak tehát az ún. mezõgazdasági és ipari melléktermékek, amelyek a betakarítás során, vagy különbözõ gyártási technológiák útján keletkeznek és nem hasznosíthatók tovább a feldolgozásban. Közös jellemzõjük, hogy - általában - olcsók, jelentõsebb költségek csak az esetleges szállításból fakadóan adódnak. Nagy ballaszt-, de csak közepes energiatartalmú takarmányok, fehérjetartalmuk pedig minimális. A szántóföldi melléktermékek helyben legeltetve (kukoricatarló), vagy behordással frissen (leveles répafej), esetleg tartósítva (takarmányszalmák, keverék-szilázsok) etethetõk. A cukorgyártás mellékterméke a nedves répaszelet, amelyet a feldolgozás alatt, õsszel frissen, késõbb tartósítva (szárítás, savanyítás) etethetünk. A melaszt silózáshoz használhatjuk. A sörgyártás, a szeszgyártás, a keményítõ-, valamint konzervipar jellegzetes melléktermékei az ún. törkölyféleségek, vagy moslékok, amelyeket - hasonló módon - frissen, vagy tartósítva használhatunk fel a húsmarhák téli takarmányozásához. A karbamid ipari úton elõállított fehérjehordozó és a hízómarhák takarmányozásában szokták alkalmazni.

A szálastakarmányok közül a különbözõ széna-, illetve szalma-féleségek, esetleg a kukoricaszár jöhet szóba. A költségek ezeknél a takarmányféleségeknél, elsõsorban a betakarításukból, illetve a kezelésükbõl (pl.: rendkezelés, bálázás) adódnak. A jelentõs energiatartalmuk mellett, némelyik fehérjepótlást is biztosít az állatnak. Gyepeknél a legnagyobb zöldtömeget tavasszal, az elsõ növedéknél kapjuk, ahol a feleslegbõl szénát készítünk. A késõbbi növedékeket általában már teljes egészében legeltetjük, hiszen ezek hozamai alacsonyabbak. Ellenben a lucerna második, és harmadik növedéke ugyanúgy alkalmas a jó minõségû széna készítésére, mint az elsõ. A további növedékeket itt is zölden etetjük, esetleg besilózzuk. A széna mennyisége, de fõleg a minõsége évjáratonként változó, ezért a jó minõségû takarmányszalmák (pl.: árpaszalma, borsószalma) is feletethetõk a szûkösebb években.

Az erjesztett, vagy silózott takarmányok etetése általában a nagyobb üzemmérettel rendelkezõ gazdaságok számára kifizetõdõ, hiszen csak nagy mennyiségû takarmány tartósítása csökkenti a fajlagos költségeket. A silózás eszközigénye ugyanis nagy, a betakarításhoz különbözõ kombájnok, az optimális szecskamérethez járvaszecskázó gépek, míg a tömörítéshez nehéz traktorok szükségesek. A betakarítási biztonság ugyan nagyobb, mint a szénakészítésnél, de az erjedési veszteség ennél az eljárásnál is megnövelheti a veszteségeket. Általában igen nagy energia, de viszonylag csekély fehérjetartalommal rendelkeznek. A besilózott növény szárazanyag-tartalmától függõ szilázs-, illetve szenázs-féleségek alapanyaga lehet a silókukorica, a lucerna, a különbözõ cirokfélék és a legkülönbözõbb melléktermékek.

Végül az abraktakarmányok következnek a sorban, amelyek - a hizlalásra szánt korcsoportokon kívül - a legkevésbé gazdaságos takarmányai a húsmarhának. Elõállításuk általában drága, ezért csak a viszonylag jó transzformáló képességgel rendelkezõ tejelõ tehénnel, illetve más állatfajokkal (sertés, baromfi) etethetõk gazdaságosan. A húshasznú tehénnél csak az ún. "flushing" idõszakában (vemhesítés elõtt) indokolt kis mennyiségû etetésük (lásd: 1. táblázat). Magyarországon azonban elõfordulnak olyan évek, hogy az abraktakarmányok olcsón beszerezhetõk. Az ilyen periódusokban a koncentrált energia él fehérjebevitelt abrak formájában is meg lehet oldani a különbözõ korcsoportoknál. Hasonló tápértékû - és fehérjetartalmú - takarmányok a malomipari melléktermékek, amelyek szintén viszonylag olcsón beszerezhetõk (ocsúk, korpák, stb).

Takarmányozási recepttúrák

Az 1. táblázatban néhány lehetséges alternatívát közlünk az etetett takarmányféleségek összetételével és azok mennyiségével kapcsolatban. A táblázat adatai az anyatehenekre vonatkoznak. Az alsó értékek inkább a kistestû fajtákra, míg a nagyobbak a nagytestû genotípusokra, illetve a magyartarka húshasznú változatára helytállóak.

1. táblázat Húshasznú anyatehenek lehetséges takarmányadagjai (kg/nap/tehén)

A többi korcsoport takarmányozásának alkalmazkodnia kell az anyatehenek takarmányféleségeihez.
Az ún. második ciklusban született (õszi) borjak ellátásánál különösen ügyelni kell a kiegészítõ takarmányok biztosítására. Erre alkalmas az ún. borjúóvoda, ahol a borjak jó minõségû széna, illetve abrakellátásban részesülnek, amelyhez a kifejlett állatok nem férnek hozzá. Természetesen mindez a tavaszi születésû borjaknál, a legelõn is megoldható, a kezdeti nagy növekedési erély kibontakoztatása érdekében.
A növendéküszõk takarmányadagjai csak mennyiségben különböznek az anyatehenekétõl, tulajdonképpen bármelyik megoldás alkalmazható. Abban az esetben azonban, ha korai tenyésztésbevétel a cél, inkább 4. alternatívát válasszuk, a teljes értékû táplálóanyag-és fehérjeellátás érdekében.
A hizlalásra szánt állatok - növendékbikák, tenyészutánpótláson felüli üszõk, selejttehenek - takarmányozásában a tömegtakarmányokat ad libitum, míg az abrakféleségeket adagoltan, de a teheneknél nagyobb mennyiségben etetjük.
Ha természetes pároztatás folyik a gazdaságban, akkor a tenyészbikák takarmányozásáról is gondoskodni kell. Télen a fõ takarmánykomponensek az erjesztett tömegtakarmányok és a jó minõségû szálastakarmányok (szénák) körébõl kerülnek ki. Egy 1000 kg-os tenyészbika téli takarmányadagja 10-15 kg kukoricaszilázs + 8-10 kg széna.


szerzõ neve: Dr. Kovács Attila Zoltán, egyetemi adjunktus
szerzõ címe: Kaposvári Egyetem, Állattudományi Kar
7400 Kaposvár, Guba Sándor u. 40.
elküldve: 2001. november 21.