Talajmûvelés – talajállapot – termés

A kukoricát és a búzát egymást követve évenkénti vetésváltásban termesztjük. Ötféle talajmûvelési változatot (direktvetés mûvelés nélkül, 16-20 cm tárcsázás, 22-25 cm szántás, 35-40 cm mély lazítással kombinált tárcsázás és lazítással kombinált szántás) tesztelünk három tápanyag-ellátottsági szinten (mûtrágyázás nélkül, a talaj tápanyagellátottságához mérten alacsony és megfelelõ dózist).
A talajmûvelés – talajállapot közötti összefüggéseket jól mutatják a fizikai és biológiai állapotjellemzõk eredményei. Csaknem 10 év azonos talajhasználati rendszer után a legtömörebbnek a direktvetés és a tárcsás mûvelés bizonyult. A direktvetésnél a legfelsõ talajréteg az ülepedésre hajlamos, gyengén szerkezetes gödöllõi termõhelyen a legtömörebb, ugyanakkor a mélyebb talajszintekben (20-30 cm) tömör záróréteg nem található. A kísérlet beállítását megelõzõ idõszakok nyomai nem teljesen tûntek el ennyi idõ után sem, ami a 30 cm mélységben kimutatható nagyobb talajellenállásban tükrözõdik. Tárcsázásnál a legtömörebb réteg a mûvelési mélység határán a 16-20 cm mélységben jelent meg. A modellben a hazai viszonyokra sajnos gyakran jellemzõ módon évente ismételt mélységû tárcsás mûvelés hatására a tömör réteg vastagsága évrõl-évre kiterjedtebbé vált. Ezért is nagyon fontos a talaj idõnkénti átlazítása, különösen azokon a talajokon, ahol tömör záróréteg kialakítására hajlamos eszközökkel dolgozunk. A kísérletben a legkedvezõbb talajállapotot a lazítással kombinált rendszerekben értük el. Ugyanakkor a gyakorló gazdálkodók számára is megszívlelendõ tanulság lehet, hogy ha a lazítás minden évben azonos mélységû tárcsázással, illetve szántással párosul, a lazítás tartamhatása legfeljebb egy évre korlátozódik. Ezért a talajlazító használata és a mûvelés mélységének váltakoztatása egyaránt fontos része az ésszerû, energiatakarékos és kímélõ talajhasználatnak.
Hazai agroökológiai adottságaink között a talajmûvelés egyik legfontosabb célja a talajnedvesség veszteség csökkentése, a lehulló csapadék minél nagyobb mértékû helyben tartása. A direktvetés egyik nagy elõnyeként éppen a nagyobb nedvességtartalmat szokták említeni, amely a felszínen maradó növényi maradványokkal és az ebbõl adódó kisebb párolgási veszteséggel hozható összefüggésbe. A fenti megállapítás azonban csak abban az esetben érvényes, ha a mûvelés nélküli rendszerekben sikerül a gyomosodást elfogadható kárküszöb alá szorítani. Vizsgálatainkban egységes növényvédõszer adagokat juttattunk ki valamennyi mûvelési rendszernél, amely a direktvetésben nem mutatkozott elégségesnek, és az évek során nem csak az egyéves, de az évelõ gyomok, elsõsorban az angol perje is megjelentek a területen. Ezek éves vízfelhasználása sok esetben meghaladja a kultúrnövény nedvességfogyasztását, amely összességében csökkenti a talaj vízkészletét, és akadályozza a termesztett növény fejlõdését.
A szántást a forgatás miatt a leginkább nedvességpazarló eljárásként szokás emlegetni. Ez igaz is, de csak abban az esetben, ha nem megfelelõ idõben, szakszerûtlenül végzik el. A hazai mûvelési gyakorlatban sajnos még mindig reneszánszát éli kalászosok betakarítása után a hántatlan felszín július-augusztusi felszántása, amely olyan mértékû nedvesség vesztést jelent, amit a remélt téli félév csapadéka sem tölt fel. Ez azért is kockázatos, mert az utóbbi évtized mutatta meg, hogy a téli aszály legalább olyan gyakorisággal fordul elõ, mint a nyári. Súlyosbítja a károkat, ha a felszínt – nyilván vélt energiamegtakarítás miatt - elmunkálás nélkül hagyják. Kísérleteinkben igazoltuk, hogy ha a szántást szakszerûen, megfelelõ idõben végezzük el a nedvesség helyben tartásához jelentõsen hozzájárulhatunk.
A talajmûvelés a talaj állapotán keresztül közvetlenül befolyásolja mind a kukorica, mind az õszi búza termését (1. táblázat). A legkisebb terméseredményeket a kukoricánál és a búzánál egyaránt a direktvetésben takarítottuk be. A termés mennyiségét ebben az esetben nem a nagymértékû gyomosodás csökkentette jelentõs mértékben. Ezek az eredmények is azt igazolják, hogy direktvetés alkalmazásának elõfeltétele a kedvezõ fizikai, biológiai és kémiai kultúrállapotban tartott talaj, valamint a gyommentes termõhely. Bár a sokévi tárcsázás rendszeres beavatkozást jelent a talaj állapotába, a termés mennyiségét szintén csökkentette, a legkedvezõbb tápanyagellátási szint mellett sem érte el a 4 t/ha-t. A legnagyobb terméseket a lazítással kombinált tárcsás és szántásos mûvelésnél kaptuk. Adott termõhelyi viszonyok mellett a 6,5 és 6,7 t/ha kukoricatermés kiemelkedõ eredménynek számít. A lazítás termésre gyakorolt jótékony hatása különösen a tárcsás mûveléshez képest mutatkozott meg, hiszen csaknem 3 t/ha-ral több termést takarítottunk be a lazítással kombinált tárcsás mûvelésben, mint a csak 16-20 cm mélyen elvégzett tárcsázás után.
Az õszi búza kevésbé igényes a talaj mélyebb rétegeinek lazult állapotára, mint a kukorica, a terméseredmények hasonló tendencia szerint változnak ebben az esetben is. A kukoricánál és a búzánál egyaránt megfigyelhetõ, hogy minél kevesebb a kijuttatott tápanyag mennyisége, annál nagyobb szerepe van a termés mennyiség növelésében a talajmûvelésnek.

Dr. Gyuricza Csaba