A tönköly termesztésének alapjai az ÖKO-10

A tönköly faj alakköre nagyon változatos. A fajt alkotó fajták egymástól küllemi jellegeikben jól megkülönböztethetõk. A pelyva színe alapján ismertek fehér-, pirosló-, kékes-feketés pelyvájú, a kalász felülete szerint kopasz és molyhos, a kalász szálkázottsága szerint szálkás- és szálkátlan (tar) formák. E változatok java része ma már csak a génbankokban lelhetõk fel. A faj hazánkban elsõként államilag elismert fajtája az ÖKO-10®, mely a szálkátlan-, kopasz-, pirosló pelyvaszínû változatba tartozik.

A faj eredete nem egyértelmû, egyesek a picerumiaktól, mások a Nílus-völgyébõl, illetve Iránból származtatják. A legvalószínûbb elmélet alapján az Alpok vidékén keletkezett - tehát európai származású. Az alemannok kezdték termesztését, vándorlásaik során magukkal vitték. A termesztési körzetei közé tartozott így Délnyugat-Németország, az Ardennek vidéke, Luxemburg és Belgium, Nyugat-Tirol, Svájc, Erdély, Bánát, Spanyolország. A faj géncentruma Württemberg, ahol 1883-bar már 183 000 ha-on termelték. Ez a terület a XX. században jelentõsen visszaszorult.

Figyelemre méltó újbóli megjelenése, mert a Triticum spelta L. faj morfológiai jellegét - a zárt pelyvájúságot - a Nyugat-Európában termesztésbe került újabb fajták hordozzák ugyan, de azok java része keresztezett a Triticum aestivum-mal. Mindkét faj jól keresztezhetõ, az utódok öröklik a spelta jelleget, de a termõképességben és a beltartalmi tulajdonságokban a közönséges búzák tulajdonságai dominálnak. E keresztezett fajták nagyobb hozamúak, de az õsi jelleget hordozó kiváló beltartalmi értékek nem minden fajtában vannak meg. A termesztés és az érték szempontjából ennek különös jelentõsége van.

Érdemes egy kicsit elidõzni a tönköly hazai termesztéstörténeténél is. Egyes leírások szerint a Dunán folyó kereskedelem útján került hozzánk a XI. században történt bevándorlások alkalmából a Rajna melletti területekrõl. Bátky (1918) szerint 1870-ben 7933 ha, 1885-ben 3781 ha, 1901-ben 1232 ha, 1914-ben 881 ha volt a tönköly vetésterülete a "régi-Magyarország" területén. 1914-nél késõbbi statisztikai adatok nem állnak rendelkezésünkre, a tönköly termesztése ezután abbamaradt. Ennek oka, hogy a zárt pelyvájú kalászkákat hántolni kell, ami csak többlet energia-ráfordítással végezhetõ el. Ez jelentõs hátrány volt a csupaszszemû búzákhoz képest az amúgy is energiaszegényes mezõgazdaságban.

A tönköly újkori hazai történelme az 1980-as évek elején kezdõdött, amikor génbanki anyagokat felhasználva Kalmár Gergely újra elkezdte vetni e növényfajt. A szelekciók és beltartalmi vizsgálatok eredményeként az elsõ fajtajelölt bejelentését 1995-ben végeztük el ÖKO-10® néven. 1998-bar a fajta állami elismerést, majd 2000-ben szabadalmi védelmet kapott. Ebben az évben az EU-bar is regisztrálták. A termeszthetõségi vizsgálatok a 90-es évek közepén kezdõdtek, 1995-ben már 500 hektáron vetették e fajtát. Az állami minõsítés óta eltelt idõben évente 8000-10000 hektár körüli területen került földbe a fajta vetõanyaga. A fajtát az ország minden megyéjében termesztették már - helytõl függõen, több-kevesebb sikerrel. A termesztés sikere nem a fajtán múlik, alátámasztják ezt az eddig végzett elemzések.

A fajta hasznosítási lehetõségei széleskörûek, melyek közül az élelmezésben betöltött szerepe emelhetõ ki. Elsõsorban kenyér és péksütemény alakjában kerül a fogyasztókhoz, de különbözõ cukrász-, tészta- és konzervipari feldolgozhatósága van. A teljesõrlésû- és a fehérlisztje kiskereskedelmi forgalomban van. A fajtából elõállított liszt a gyengébb minõségû búzák lisztjének feljavítására használható, lehetõvé téve ezáltal az adalékmentes sütõipari termékek gyártását. Lisztjébõl "búzahús" is készíthetõ, melyet egyéni ízlés szerint lehet fûszerezni, tehetõ levesbe, illetve pörköltként, sült- és rántott szeletként is tálalható. A szárazanyagra vonatkoztatott fehérjetartalma e formában eléri a 70%-ot. A takarmányozási vizsgálatai folynak.



2

" A sokféle hasznosíthatóság a fajta beltartalmi tulajdonságainak az eredménye. A termesztés feltételeinek függvényében a szem nyersfehérje-tartalma eléri a 18-20%-ot, kedvezõ az aminosavak mennyisége és aránya, a termény ásványianyag- és vitamin-tartalma. A közönséges búzára kidolgozott minõsítési szabványok és módszerek szerint e fajta nagyon magas sikértalommal, de specifikus sikérösszetétellel rendelkezik. Feldolgozása is sajátos technológiát követel, hiszen annak ellenére, hogy nagy a sikérterülése és sikérnyúlása, mégis kiváló minõségû sütõipari termékek készíthetõk belõle. Ha összegezhetnénk a tönkölytermesztés jelentõségét, ez így foglalható össze: mint kiváló beltartalmi tulajdonságokkal rendelkezõ búza az egészségesebb és teljesebb értékû táplálkozáshoz nyújt természetes nyersanyagot, lehetõvé téve az egészségmegõrzést, a betegségek kialakulásának megelõzését. A tönkölybõl készült termékek választéka fokozatosan bõvül, a vásárlók keresik e termékeket. Az igény egyre nõ, s mára az egyik legkeresettebb bioélelmiszeralapanyaggá váltak a fajtából készült termékek.

A termesztés feltételei és a beltartalmi mutatók közötti összefüggések nagyon bonyolultak. A közönséges búzára vonatkozó szerepkörüket Pepó et al. foglalta össze az 1. táblázat szerint. Ettõl eltér a tönkölyre vonatkoztatható kezeléshatás, mert az ÖKO-10®-es fajtának vannak olyan specifikus tulajdonságai, amelyek a tényezõket más hangsúlyúvá teszik.

A búza minõségét befolyásoló tulajdonságok csoportosítása (Pepó Pé-Ra~asits L-Szabó M. 1996.)

Az ÖKO-10~-es fajta a genetikailag meghatározott minõségi tulajdonságait csak megfelelõ y ökológiai- és agrotechnikai feltételek esetén képes elérni. A felsorolt tényezõknek más a súlya

termõhelyenként, táblánként. Termesztéséhez olyan feltételeket kell biztosítani, melyek az egyenletesen beállott növényállományok optimális fejlõdését lehetõvé teszik. Elsõdlegesek ezért a talajtípus megválasztása, a megfelelõ tápanyagellátás, az egyenletes tenyészterület, a jó idõben és minõségben elvégzett vetés.

Mezõgazdaságunk átalakulóban van a termesztés feltételrendszereit, célját illetõen. Az utóbbi években terjed az organikus- (bio-) gazdálkodás. E gazdálkodás feltételei - kevés kivételtõl eltekintve - még nem alakultak ki. A szántók nagy része nagyon gyomos, a vetésváltás nem biztosított, nincs megfelelõ tápanyaggazdálkodás. A tönköly, mint faj, ezen belül az ÖKO-10®-es fajta e gazdálkodási formának kifejezetten jó eleme lehet, mert adaptációs képessége jobb, mint a közönséges búzáké, a szárazságtûrése kiemelkedõ, a gyomelnyomó- és tápanyaghasznosítóképessége is jobb. Ezért is vált e fajta a biogazdálkodás vezérnövényévé. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy extenzív feltételek között ettõl a fajtától sem várható el olyan mennyiségû és minõségû termés, mintha a feltételeket optimálisak lettek volna. A hagyományos termelést végzõk is keresik e növényt, s állítottak elõ nagyon jó tulajdonságokkal rendelkezõ teljesértékû élelmiszeripari alapanyagot. A jövõt illetõen a kétféle termesztés egyaránt végezhetõ, az elõállított termények ára és a kereslete fogja meghatározni a fejlõdés irányait.



3

Az ÖKO-10® fajta õszi vetésû, késõi kalászolási idõpontú, hosszú tenyészidejû. Optimális vetési ideje október elsõ két dekádjában van. Szalmája erõs, kemény és vastag, csak éréskor lágyul meg. A növényállomány magassága a termesztés helyétõl függõen 120-170 cm. Rendszerint július végén-augusztus elején-közepén érik. A hántolatlan termés hektolitertömege évjáratok szerint is nagymértékben változik, az átlagos érték 38-40 kg közötti.

A tönköly talajigénye eltér a hagyományos búzákétól. A táplálóbb és tömörebb talaj inkább a búzáé, míg a nedvesebb helyre a tönkölybúzát kell vetni. A domboldalakra szintén e faj való. Jól tûri a meszes- és a tõzeges talajokat. A kifejezetten jó adottságú búza termõtájakon a hagyományos búza nagyobb produktivitásra képes, azonban a gyengébb termõhelyeken a tönköly a hozamokat illetõen már jobb eredményeket ér el. A nagy tápanyagtõkével rendelkezõ talajokon a tönköly növényállománya megdõl, s az így megtermett termény maradéktalanul már nem takarítható be. A termõképessége 2 és 7-8 tonna között változik hektáronként. Gyenge talajadottságú helyeken 24 t/ha-nál több hozamot nem lehet vele elérni. Olyan helyeken is vethetõ, ahol a közönséges búza már nem is terem. A szélsõséges talajok közül az erõsen savanyú talajokon és a termõsziken is elhelyezhetõ, azonban a futóhomok és a belvizes területek nem alkalmasak számára sem. Sikerrel termeszthetõ barna-homokon és erodált területeken.

A fajta télállósága kiváló, nem fagyérzékeny. A legjobban bokrosodó gabonaféle. Tág térállásban 18-25 kalászt is hozhat tövenként, zárt növényállományokban a produktív bokrosodási értékszáma 5-6. Csírázása elegendõ nedvesség jelenlétében 1-2 °C-on megindul. Nagyon kései vetés (decemberi, januári) is hozhat még viszonylag jó termést. A levegõtlenséget és a vízborítást a többi búzához képest jobban viseli.

Az országban a gabonafélék vetésterületi aránya 68% körüli, a vetésváltás elemi követelményei a köztermesztésben nem érvényesülnek, így a kapás- és kalászos kultúrák váltása sem következik be. A tönkölynek a kalászosok nem jó elõveteményei. Monokultúrában legfeljebb két évig termeszthetõ. Jó elõveteményei a korán lekerülõ kétszikûek (borsó, repce stb.), de eredményes a napraforgó és a cukorrépa utáni vetés, ha azok szeptember-közepe, -vége táján betakarításra kerülnek. Minden olyan elõvetemény megfelelõ számára, amely után a talajelõkészítés szeptember közepétõl, -végétõl megkezdhetõ. A fajta zárt növényállományban jó gyomelnyomó-képességgel rendelkezik, e képességét a napraforgó utáni árvakelések esetén is bizonyította.

A vetés elõtti talaj- és vetõágyelõkészítési mûveleteket az elõvetemény faja, az általa hagyott tarlómaradványok mennyisége, a termelõ rendelkezésére álló eszközrendszer és uralkodó idõjárás határozza meg. A talajelõkészítésnél a talaj nedvességtartalmának a megõrzése és a gyommentes magágy biztosítása a cél.

A tönköly kevés talajmunkát igényel, a mélyebb rétegekre kiterjedõ lazítást azonban ez a növényfaj jobban meghálálja. A talajelõkészítés rendszere a forgatásos és a forgatás nélküli módszereken alapuljon. A szántásos talajelõkészítés munkamûveletei: tarlómaradványok eltüntetése, felaprítása, tarlóhántás és annak lezárása, tarlóápolás, tápanyagvisszapótlás, vetõszántás, magágykészítés, vetés. A szántás nélküli technológia folyamatai az elõzõvel nagy vonalakban azonosak, azonban az eke helyett kultivátor, vagy nehéztárcsa végzi az alapmûvelést. A középmélylazítás ez esetben eredménynövelõ.

A tönköly korábbiakban említett szélesebb körû eredményes termeszthetõségének alapja a tápanyagellátás. Az okszerûen végrehajtandó növénytápláláshoz a termelõnek ismernie kell a tábla talajának humusztartalmát és tápanyagkészletét. A faj szakirodalomból ismert "igénytelensége" a közönséges búzákhoz képest nagyobb tömegû gyökérzetével magyarázható. A fajta fajlagos tápanyagigénye még pontosan nem ismert, emiatt a N-ellátás kivételével a közönséges búzák tápanyagigényével számoljunk. A búza 1 tonna szem- és szalmaterméshez 25-29 kg N, 12-15 kg foszfor-pentoxid és 18-22 kg káliumoxid szükséges. Az elõzõek alapján 5 t/ha-os termés eléréséhez az adott tábla talajtípusától és a tápanyag-ellátottsági értékétõl fúggetlenül átlagosan 60-75 kg P205 és 90-110 kg K20 hatóanyagra van szükség, ami 18%-os hatóanyagtartalmú foszfor és 60%-os hatóanyagtartalmú kálium mûtrágyákkal számolva hektáronként 350-400 kg foszfor- és 150-190 kg kálisó kijuttatását jelenti. A talajok kimerülõben vannak a könnyen felvetõ foszfor- és



4

,káliumtartalmukat tekintve, s javarészt ez a magyarázata annak, hogy a megtermelt termények beltartalmi értékei elmaradnak a megkívánt szinttõl. A fajta, nem hálálja meg a magas N-ellátást, sõt a N-adagok növelésének hatására a szár szilárdsága csökken, az állomány megdõlhet. Ahol lehet a tápanyagellátás folyékony mûtrágyával megoldható, összekapcsolható az éppen aktuális talajmûvelési elemekkel. Szilárd mûtrágya használata esetén annak kijuttatása legkésõbben a szántás elõtt történjen meg. A biotermesztésnél a mûtrágyák használata nem engedélyezett, a tápanyaggazdálkodás a szervesanyagellátottság bizonytalanságai miatt nem megoldott. Felhasználható ellenben a vinasz, mely 3-3,5% N- és 7-7,5% K-tartalma mellett jelentõs szerveranyag- és mikroelemtartalmú tápelemforrás.

A tönköly vetõanyaga az aratáskor a kalászorsóról leválasztott kalászka. A fajta jellemzõje, hogy a kalász középsõ részében egy-egy kalászkában 2, ritkán 3 szem található - a csúcsi- és az alapi részeken rendszerint csak 1 db. A vetendõ csíraszám 200-250 db/m2, ami hektáronként 2,0-2,5 millió növényszámnak felel meg. A vetendõ ha-kémi pelyvás szemtömeg 120-160 kg - az ezerszemtömegtõl függõen. Jobb talajokra és koraibb vetéshez a kisebb, rosszabbakra és késõi vetéshez a nagyobb vetõanyagnorma a megkívánt. Gabona-sortávolságra (12-12,5 cm) vetve a fmkénti szemszám 25-30 db, 15 cm-es sortávnál ez az érték 30-36 db. A vetésmélység a többi gabonához hasonlóan 4-5 cm, a könnyû talajokon elfogadható a 6 cm-es mélység is. A vetésmélység

( pontos és egyenletes tartása azonban e növényfajnál fontosabb, mivel csak így lesz nagyobb a produktív bokrosodás, valamint kisebb a vadkár.

A vetõanyag csávázása szükségtelen. Az olyan táblákon, ahol a közönséges búzán fuzáriózis lépett fel a csávázás nem kerülhetõ el.

A vetõágyelõkészítés és vetés munkamûveletei kombinálhatók. A tönköly pelyvás vetõanyaga a pneumatikus gépek mindegyikével nem vethetõ. A hagyományos - bütykös-hengeres - vetõgépek, valamint a vetésmélység egyenletes tartását lehetõvé tevõ tárcsás vetõgépek kiválóan használhatók. Lényeges a vetés elõtti forgatási próba, mert a gépeken nincs e növényfajra vonatkozó beállítási érték. A Lajta-típusú gépekkel a vetés a nagy magokhoz illeszkedõ vetõelemekkel hajtható végre. Ügyelni kell, hogy a gégecsövek ne törõdjenek meg, mert a vetõanyag elakadhat, így a vetés egyenetlenné válik. A szórt vetés csak kényszerbõl alkalmazható. A talaj felszínére kiszórt vetõanyagot a talajba kell keverni, melyre a tárcsás talajelõkészítés után a borona a legalkalmasabb. A vetés hengerezése ülepedetlen magágy és száraz õsz esetén elõnyös.

E fajtánál lényegesen fontosabb a növényállományok N-fejtrágyázása. A mûvelet optimális ideje a szárbaindulás és virágzás idõszakában van. A N-kiegészítés a talajvizsgálati adatok alapján történjen, ekkor 10-20 kg/ha lehet alkalmanként, s a mûveletet összekapcsolható a

~- növényállományok okszerû növényvédelmi munkálataival. A fajta a kórokozók többségére (rozsda, lisztharmat) közepesen érzékeny.

A tönköly gyomirtásakor is a megelõzés az elsõdleges szempont. A vetésváltás elõnyei ugyanis a gyomirtásban kamatoztathatók, hiszen ha ezt a növényfajt használjuk a konvencionális termesztésnél a kapások elõveteményeként, akkor az évelõ kétszikûek elleni védekezés szer- és mûveleti költségei e kultúrában a legkisebbek. Jól beállott növényállomány esetén egyébként a tönköly gyomelnyomó képessége kimutatható. A vegyszeres gyomirtásnak e növényfaj esetében feltételesen van csak jelentõsége.

A tönköly szántóföldön való újbóli megjelenése együtt fog járni a kórokozóinak és kártevõinek folyamatos megjelenésével. A minél kisebb mértékû károkozás megelõzése végett ez esetben is a prevencióra kell a hangsúlyt fordítani. Ennek alapja a termõterületek elhelyezésének tér- és idõbeli izolációja, a vetésváltások betartatása, a tarló és árvakelések ápolása, a technológiai folyamatok sorrendjét követve a kikelt és kigyomosodott tarló mechanikai gyomirtása. Ezek a technológiai elemek még mindig olcsóbbak, mint akármilyen konkrét beavatkozás, esetleg vegyszeres védekezés. A mezõgazdaság mai helyzetében sokszor ezeknek az elemi feladatoknak sincsenek meg a forrásai. Ezt mutatják az elgyomosodott, mûveletlen tarlók, szántórészek. A hivatalos statisztika szerint a mûveletlen területek nagysága mára elérte a félmillió hektárt. Felelõtlenség azonban azt állítani,



5

hogy ilyen területekre is vethetõ a tönköly, "mert mint olyan kultúra, ami mindent kibír" erre már végképp nem alkalmas.

A betakarítás tervezésénél figyelembe kell venni, hogy az ÖKO-10© fajta a középkései érésû búzákhoz képest is legalább egy héttel késõbb érik. A tönköly betakarítási eszközrendszere azonos a közönséges búzához használtakéval. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a kistermelõk nem rendelkeznek saját eszközparkkal, emiatt a betakarítás ideje gyakran az optimálisnál késõbbre szorul. A másik lényeges kérdés a szûkös tárolókapacitás. Aszály esetén az érésidõ összecsúszik, s ekkor az tudja a terményét elõször biztonságba helyezni, akinek jobb a felszereltsége.

Az érés közeledtével az egyébként kemény szár meglágyul, a kalász a nyaknál meghajlik. Az erõs szél túlérésben már kárt tesz benne azzal, hogy a meghajlott kalászok letöredeznek. A búza akkor érett és aratható, ha a szem nedvességtartalma 16% alá csökken. Egyenletes növényállományokban az érés egyöntetû. A tábla forgóin, esetleg mélyebb fekvésû területein még elõfordulhatnak zöldes színû növények, kalászok. A veszteségek csökkentése érdekében ezek aratását külön idõben kell végezni. A pelyvalevél ekkorra már teljesen száraz, ilyenkor az felveszi a szem esetlegesen nagyobb nedvességét. A kombájn feladata a kalászkõk kalászorsóról történõ leválasztása. A szem nem pereg. Minden kombájn alkalmassá tehetõ a fajta aratására, csak a rostarendszer beállítását a kukoricához leírtak szerint kell elvégezni. A dobfordulat és a dobkosár,~ hézagok jó beállítása lehetõvé teszi, hogy ép kalászrészek ne maradjanak a szalmában. A tisztítórendszer beállítását is úgy kell szabályozni, hogy a szalmával együtt ne távozzanak el kalászkarészek. A faj pelyvás termés és a szalmarész aránya - a harvest index - a közönséges búzák e jellemzõjéhez viszonyítva tágabb, így egy 5 t/ha-os pelyvás szemtermés esetén a hektáronkénti szalmatömeg 7-8 tonna.

A betakarítással egyidejûleg gondoskodni kell a termény biztos tárolásáról. A betakarított termény - elõtisztítást követõen - a közönséges búzák garmadájának 2-2,5-szeres magasságát elérve tárolható. Ne felejtsük el, hogy a tárolt termény élõ biológiai anyag!

A fajta termesztését, az elõállított termény forgalmazását és feldolgozását a nemesítõk (Dr. Kalmár Gergely és Dr. Kajdi Ferenc) integrálják.