Vadat, s halat mi jó falat. Zárttéri szarvastenyésztés Bõszénfán

1980-as évek elején járt az akkori mezõgazdasági fõiskola fõigazgatója, az egyetem jelenlegi rektora, dr.Horn Péter Új-Zélandon látta és tapasztalta meg a zártterû szarvastenyésztés kitûnõ gazdasági eredményeit – emlékezik vissza a kezdetekre Nagy János ágazatvezetõ. – A szigetországban 30 évvel ezelõtt kezdõdött programban a termelést olyan magas színvonalra tudták fejleszteni, hogy jelenleg már közel kétmilliós tenyészállománnyal rendelkeznek, s erre a tevékenységre egész iparágat telepítettek. Manapság már szégyenkezéssel vehetjük tudomásul, hogy az Új-Zélandon elõállított vadhúst feldolgozva, Európába szállítva olcsóbban adják, mint az itteni kereskedõk. A fõigazgató a látogatás tapasztalatai alapján elhatározta, hogy kísérletképpen itt is megpróbálkozik az úgynevezett zártterû szarvastenyésztéssel.
1985-ben kezdõdött a kutatási program, amelynek az volt a célja, hogy megvizsgálja, Magyarországon egyáltalán van-e lehetõség az ilyen megoldású nagyvadtenyésztésre. Ez elsõsorban a gyepre alapozott gazdálkodást jelentette, ami eltér a szabadtéri nagyvadtartástól, hiszen a vadon élõ állatoknak nem a gyep a legfontosabb takarmánya. A szarvas emésztõrendszere viszont alkalmas mindkét tartásra, hiszen a szemesterményt, rügyet, fakérget rágó, csipegetõ és a legelõ állatfajok között helyezkednek el, vagyis mindkét életformában jól érzik magukat. Erre a különleges adottságra alapozva lehet az intenzív gazdálkodású tenyésztést is megvalósítani, hiszen ha valakinek rendelkezésére áll több hektárnyi legelõ, nyáron tulajdonképpen nem is kell foglalkoznia a szilaj gazdálkodásra befogott állatokkal, ellátásukról saját maguk is gondoskodnak. Egy hektár gyep ugyanannyi élõtömegû szarvast tud eltartani, mint birkát vagy szarvasmarhát. Az ilyen mezõgazdasági terület fenntartása sem nagy költség. Az új-zélandiak csúcstechnológiát alkalmaznak a legelõk karbantartására, nem véletlen, hogy zöld aranyként tartják számon. Magyarországon viszont a legelõ tulajdonképpen mûveletlen, elhanyagolt területet jelent, de ha eredményt akarunk elérni a legelõ állattartással, akkor nekünk is gondoskodni kell az állatok életterének folyamatos karbantartásáról.
Visszatérve a kezdetekre, a fõigazgatónak sikerült az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottságtól pénzt szerezni a program beindítására. 10 darab, szabad területrõl befogott borjút vásárolt az intézmény, s a gálosfai 40 hektáros, téesztõl bérelt telepen hazánkban elindította az akkoriban egyedülálló zárttéri nagyvadtenyésztést.
- Mondanom sem kell, hasonlóan a saját nevelésû kutyához, macskához, az így hozzánk került borjakkal is bensõséges kapcsolatunk alakult ki – mondja a kísérleti programban is részt vevõ Nagy János. – Az elsõt, amelyet május másodikán hoztak a telepre, Johannának nevezték el fõnökeim. 10,2 kilóval, kétnaposan került hozzánk, naponta 11-szer cumiztattam, még éjszaka is felkeltem etetni. Nem csoda, ha kötõdött hozzám. A kísérleti programban mértük, mennyi tejet fogyasztanak a fiatal állatok, hogyan fejlõdnek. Amikor elérték a választási kort (4-5 hónaposan), kikerültek a gálosfai telepre, s lényegében itt folytatódtak a kísérletek a különféle etológiai vizsgálatokkal. Annyira közöttük voltunk, hogy még azt is meg tudtuk számolni, mennyit rág az állat.
A következõ években ez a program még háromszor megismétlõdött, újabb és újabb borjakkal. Ez idõszak alatt kénytelenek voltak rájönni arra, hogy a módszer alkalmas ugyan a kísérleti megfigyelésekre, de egy törzsállomány kialakítására, vagyis a tenyésztésre már nem. A folyamat ugyanis nagyon lassú, évek kellenek az állomány bõvítésére, 8-10 borjúnál sohasem sikerült többet vásárolniuk, ráadásul az erdõgazdasági beszerzés drága mulatság volt. Szóba jöhetett volna még a saját szaporítás is, de hát a szarvasok csak két év után válnak ivaréretté, intenzív termelésnél ennyi idõt az állomány növelésére, a selejt állatok pótlására nem lehetett szánni. Ezt felismerve 1989-ben kidolgoztak egy ennél hatékonyabb módszert az állomány növelésére, ez tulajdonképpen az élõ szarvasok hálós befogását jelentette. Ennek segítségével a telepen a kilencvenes évek elején már közel 200 darab szarvas legelt. Szerencsére olcsón vásárolták meg a befogott állatokat, hiszen akkoriban a vadkárok miatt ritkították a szarvasállományt. A zártterû vadgazdálkodást egyébként már csak azért is létre kellett hozni, mert a kutatásra szánt támogatások jelentõsen csökkentek, s folytatni akarták a kísérleteket, az anyagi bázis megteremtésére kézzelfogható lehetõségként kínálkozott a jól fizetõ piacokon is eladható vadhústermelés.
- 1992-ben elkezdtük a jelenlegi, 1500 hektáros bõszénfai telepünk fejlesztését. Ez valamikor egy Állami Gazdaság tehenészete volt, a kilencvenes évek eleji gazdaságpolitikai követelményeknek (csökkenteni kellett a tejtermelést) megfelelõen a teheneket levágták, a terület parlagon maradt, mert kultúrnövények termesztésére nem volt alkalmas. Késõbb megvásároltuk a 150 hektáros kiskunfélegyházi szarvastelepet is, így a kilencvenes évek közepére már 7-800 körüli szarvasállománnyal rendelkeztünk. 1996-ban az egyetem vezetése úgy döntött, hogy létrehoznak egy új Intézményt, ide kapcsolták a szarvaságazatot is. A Pannon Lovasakadémia központi költségvetési intézményként mûködik, a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium felügyelete alatt. Természetesen a minisztérium is arra ösztökéli az általa fenntartott intézményeket, hogy az állami hozzájárulás csökkentése érdekében növeljék saját bevételüket. A szarvaságazat 1996 óta (az állomány ekkor már 1000 állatot számlált) már önfenntartó. Ebben az idõszakban kezdtünk el ténylegesen gazdálkodni, komolyan foglalkozni marketinggel, hogyan tudjuk értékesíteni a barkás agancsot (növekedésben lévõ szarvasagancs, amely a távol-keleti országokban gyógyszer alapanyagként szolgál), a húst és az élõ állatot. A barkás agancs lényegében élõ organizmus, hûtve, fagyasztva kerül a fogyasztóhoz, akkoriban 100 USA dollár volt kilója. Bevételeinkben a legnagyobb arányban a tenyészállat értékesítés szerepel. A vevõk általában a vadaskertek üzemeltetõi és a vadásztársaságok. A tenyészállat értékesítés elképzelésem szerint továbbra is nagyon fontos eleme lesz a programnak A húskihozatala is jobb a szarvasnak, mint bármelyik más haszonállatnak. Egy 100 kilogrammos szarvas 60 százalékos csontos húskitermelésre képes, a húsmarháknál ez az arány csak 55 százalék. Termelésünkben jelenleg tehát a hús az elsõ, a második a tenyészállat, a harmadik pedig az agancs. A vadhús élettani szempontból kiváló adottságokkal rendelkezik. Zsírtartalma jóval kevesebb, mint a sertésé, ásványi anyagokban gazdag, vas, magnézium, valamint a vízben oldódó vitamin és fehérjetartalma magasan felette van a többi haszonállaténak. A húskitermelés gazdaságossága is a vadhús oldalára billenti a mérleg nyelvét. A gímszarvas a takarmányokat sokkal jobban hasznosítja, mint az ugyanolyan táplálékforrást felhasználó birka vagy szarvasmarha. Nálunk állatorvosi ellenõrzés mellett folyik a termelés, tehát a hús egészségügyi szempontból is abszolút megbízható. A zárttéri vadtartás elõnye mindemellett az is, hogy az innen származó termékek elõállítása nincs idényhez kötve. A vadásztársaságok csak meghatározott idõszakban tudnak szállítani, hiszen figyelemmel kell lenniük a vadászati tilalmakra. A terméket viszont el is kell adni, a marketing nagyon költséges, s nem is mindig hatékony tevékenység. A vevõket a termék elõnyös tulajdonságairól meggyõzni sokkal nehezebb, mint az erdõs, bozótos legelõn a szarvasok eltartásáról gondoskodni. Nem véletlen, hogy az Agrármarketing Centrum is felfigyelt az itt folyó munkára, s mint azt a Dél-dunántúli Kirendeltség vezetõje, Repkáné Eszterhai Ildikó elmondta, elsõsorban a gasztronómia oldaláról látnak fantáziát a zártterû vadtartásban. Magyarországon ugyanis igen kevesen ismerik a vadhús egészségügyi szempontból igen elõnyös tulajdonságait.
- Mert mivel is találkozik az egyszerû vásárló a boltokban, szupermarketekben. Drága, fagyasztott vadhússal, melynek az elkészítésérõl sem tud sokat. Aki pedig megengedheti magának, hogy néhanapján vendéglõben étkezzen, az étlapokon a vadhús legtöbbször csak pörköltként, jobb esetben áfonyával körített sültként szerepel. Szinte ugyanez mondható el a halról is, éppen ezért marketing programjainkban a két hústermék felhasználását együtt próbáljuk a nagyobb fogyasztás érdekében megismertetni. Az Agrármarketing Centrum Dél-dunántúli Kirendeltsége ennek érdekében szervezett már termelõ, forgalmazó, vevõ találkozót, valamint tudományos tanácskozást is. Az idegenforgalom is fontos szerepet játszik a hal- és vadhús termelésben, hiszen – sajnos, ezt kell mondanom – pillanatnyilag nálunk a külföldiek a legnagyobb fogyasztói ezeknek a termékeknek. Éppen ezért az a tervünk, hogy legközelebb, jövõ tavasszal a Balaton mellett tartunk bemutatót és ismertetõt a nagy szállodaláncok képviselõinek és az igényes helyi vendéglátósoknak. Úgy gondoljuk, hogy még mielõtt az idény elkezdõdik, jussanak hozzá a felhasználást segítõ gasztronómiai ismeretekhez, hogy az ételkínálatukban minél több és változatosabb vad- és halhús étel szerepeljen.
- A bõszénfai telep azonban még nem tart ott, hogy kereskedelmi mennyiségben és minõségben állítson elõ vadhúst. A tenyésztõk tervei között a jövõ évben szerepel többek között egy feldolgozó létrehozása is. Ez azonban csak akkor mûködik gazdaságosan, ha évente legalább 1-2 ezer állatot dolgoznak fel. Ennyi a két telepen jelenleg és a jövõben sem áll rendelkezésre, elképzelésük szerint integrációkkal egészítenék ki a hiányzó mennyiséget. Magyarországnak az EU-csatlakozás elõtt egymillió hektár, jelenleg még szántó mûvelés alatt lévõ földet kell kivonnia a termelésbõl. Az ilyen területek egy része kiválóan alkalmas lenne vadtartásra. A termelõket a bõszénfaiak látnák el tenyészállattal, tenyésztési tanácsokkal, a vágásra érett állatokat pedig felvásárolnák. Ezzel munkához juttatnák a gazdaságtalan növénytermesztés miatt jövedelem nélkül maradt mezõgazdasági vállalkozókat is. A volt tehenészeti telep épületei a feldolgozó kialakítására rendelkezésre áll, tulajdonképpen már csak a gépeket, szükséges berendezéseket, eszközöket kell beszerezni és felszerelni. Repkánét egy-egy bemutató után általában megkérdezik, hol lehet hozzájutni a kóstolóként felkínált, hozzáértõ szakácsok által elkészített vadhús ételek alapanyagához. Ilyenkor a kirendeltség vezetõ széttárja a karját, s csak annyit válaszol: egyelõre sehol, de jövõ év második felében várhatóan már minden igénylõt ki tud elégíteni a bõszénfai gazdaság.
- Mi a bemutatóinkkal, konferenciák lebonyolításával elõkészítjük a talajt az EU-konform, ígéretes magyar termék sikeres piacra jutásának – indokolja meg támogatásuk célját a kirendeltség vezetõ.