A húsmarhák takarmányozása

A húsmarhatartás egyik alappillére a legelõ lenne, amellyel biztosítani tudnánk állataink számára a szükséges mennyiségû zöldet az év kétharmadában. Sajnos már ennél az elsõ mondatnál meg kell állnom egy kis magánvéleményre: Magyarország mezõgazdasági irányvonala és struktúrája a 80-as években nem kedvezett a legelõgazdálkodásnak, mivel a cél volt minél nagyobb területeket bevonni az intenzív és „hatékony” szántóföldi növénytermesztésbe. Legelõt ebben az idõszakban a nagyüzemek üszõnevelésre használtak a keresztezett, és nyári tehéntartásra a magyartarka állományoknál. A legrosszabb idõszaka a legelõgazdálkodásnak a 90-es évek voltak, amikor a rendszerváltás és privatizáció után a magángazdák és a megmaradt szövetkezetek szarvasmarha tenyésztésébõl a magyartarka visszaszorult köszönhetõen a fajta-átalakító keresztezéseknek, a teheneket pedig átalakított, csoportos kötetlen tartásmódú istállókban tartották. A kötött tartás kizárólag háztájira vonatkozott, a nagyüzemi telepek jelen pillanatban is centralizálódnak a tejtermelési ágazat problémája miatt. A takarmányozásban az évszakhoz igazodó módszert lassan felváltja az USA-ból érkezõ monodiétás takarmányozási mód, amely nem igényel legelõt. A kistermelõk egyre jobban kiszorulnak a tejpiacról, és a jövõben ez csak rosszabb lesz. Sajnos a magyar vásárló kevés marhahúst fogyaszt, a boltokban megtalálható húsok és termékek nagy része a selejttehenekbõl adódik.
1. Tejtermelõ fajták: A hazai környezetben az elsõ nagy csoportot a Holstein bikaborjak jelentik, amelyeknek nagy része fiatal korban exportra kerül, fõleg Olaszország a célpiac, ahol un. fehér húsú borjakká nevelik õket (Kizárólag tejjel 150-200kg-os súlyig felhizlalt állatok, amelyek almot sem fogyaszthatnak. Drága felnevelési mód, amelyet csak az igényes és vastag pénztárcájú vevõk tudnak megfizetni). Amely bikaborjak az országba maradnak, vagy a tejtermelõ tehenészet hizlalja fel általában szilázsra, szénára és abrakra alapozott takarmányozási módszerrel 450-500kg-osra, vagy napos korban (esetleg választottan 2-3 hónapos korban) háztájiba és kisgazdaságokba kerülnek ki. A nagyüzemek kiscsoportos kötetlen tartásmódot alkalmaznak, a háztájiban azonban gyakran találkozhatunk kötött tartásmóddal is. A végsúly háztájiban 500kg feletti, de gyakran hizlalják az állatokat 650-700kg-osra. A célul kitûzendõ súlygyarapodás ad libitum szilázsra szénára, és korlátozott abrakra 1,2-1,4kg/nap 500kg-os korig, ad libitum abrakra és szénára alapozott takarmányozás esetén pedig 1,4-1,5kg/nap 500kg-os korig. A közepes súlyú bikaborjak értékesítése nehéz, exportra a Horvát és az EU piac jöhet számításba, továbbhizlalás, vagy nagy súlyú borjúvágás végett. Az 500kg körüli súlyú Holstein bikák keresettek a Horvát, Román és az EU piacain, a 650kg feletti állatokat pedig elsõsorban az Arab és a Görög piac kedveli. A belföldi vágóhidak 400kg felett „mindent levágnak”.
2. Kettõs hasznosítású fajták: Ebbõl a fajtacsoportból csak a magyartarka fajtát érdemes megemlíteni, amely ma ismét reneszánszát éli. Köszönhetõ a kormány támogatási politikájának, másrészt a piac magasabb átvételi árának (magyartarka bika 320-340Ft/kg+Áfa, Holstein-fríz bika 220-240Ft/kg+Áfa). Nagyon jó növekedési erélyû, kiváló ellenálló képességû fajta, vágási százaléka 53% feletti (Holstein-fríz 50-52%), húsminõsége jó. Intenzív hízlalási mód esetén (ad libitum abrak) 1,5kg/nap feletti súlygyarapodásra képes, 3,0-3,5kg abrak + 1-1,5kg széna / testtömeg kilogramm a fajlagos takarmány-felhasználó képessége (Holstein 3,5-4kg abrak + 1-1,5kg széna/ttkg). Fiatal kortól szembetûnõ a különbség a tejelõ fajtákhoz képest, a csontok fõleg a comb és gerinctájékon burkoltabbak, az állatok élelmesebbek és erõszakosabbak mint a hasonszõrû Holstein társaik. F1-es keresztezésben Holstein fajtával nagyban javítja a hízlalási tulajdonságokat, és az ellenálló képességet.
3. Húshasznú fajták: Különbséget kell tennünk kistestû, közepes testû, és nagy testû fajták között. A fajtákra nem szeretnék részletesen kitérni, de leggyakrabban ma Magyarországon Hereford, Limousin, Aberdeen Angus, Charolais, és elvétve Kék belga és Blonde d’Aquitaine fajtákkal találkozhatunk. Legtöbbször tisztavérû állományokban tartják õket a nagyobb gazdaságok, speciális exportpiacot célozva meg. A magyar vásárló nem preferálja a steak típusú húsokat, mivel a háztartások zöme a marhahúst levesbe vagy pörköltbe teszi, és a faggyú rossz ízhatást okoz. A kistestû fajtacsoport „ereje” az extenzitásában és az igénytelenségében rejlik, jól hasznosítják a sovány legelõk füvét is, alacsony az igényük, akár egész évben kint tarthatók, ha biztosítunk számukra legalább 2 oldalról védett, és naponta száraz szalmával almozott pihenõdombot. A nagy testû fajták sokkal igényesebbek a tartási és takarmányozási körülményekhez, nagyobb súlyra hizlalhatók (800-900kg) a hús márványozottságának romlása nélkül. Európában elsõ osztályú húsok, de az USA-ban kisebb az igény erre a fajtacsoportra az étkezési szokások különbsége miatt.
Ennyi általánosság után térjünk rá konkrétan a takarmányozásra is. A következõkben nézzük néhány marhahízlalásra általában használt takarmány beltartalmát:

Alapanyagtáblázat
A legelõre alapozott marhahizlalás alapkritériuma a megfelelõ mennyiségû és hozamú legelõ, amely nagyobb állomány esetében komoly legelõgazdálkodást kíván. A legelõre alapozott hízlalás esetében a kistestû fajták az elõzõekben említett okok miatt lépéselõnyben vannak, ezt támasztja alá, hogy hazánkban az un. marhalegelõ kevésbé kézzelfogható fogalom. Az elmúlt évek aszályos idõjárásai miatt a legelõk és rétek minden hozadékából szénát és szenázst készítettek, hogy az állomány egész éves szénaszükségletét be tudják takarítani. Másrészt a kevés csapadék egyenetlen évközi eloszlása is szerepet játszott abban, hogy a második kaszálás már nem jelentett érdemi szénanövekedést. Hazánkban járva sokfelé találkozhatunk parlagon hagyott, vagy gondozatlan lezsarolt rétekkel, ezen területek hasznosítását tûzte ki maga elé a kormány a jelen támogatási rendszerével.
Az állattenyésztés és állati termékelõállítás legnagyobb költségét kitevõ változó költsége a takarmány. Nem lehet elégszer hangsúlyozni az ésszerû és pontos számításokkal elvégzett adag és költségkalkukációk fontosságát mind a nagyüzemek, mind a kistermelõk részérõl. Foglakozzunk most ezzel egy kicsit részletesebben. A takarmányadag kiszámolásánál elõször meg kell határoznunk az állataink létfenntartó és a növekedés energia, fehérje és egyéb igényeit. Példaként vegyünk egy 300 kg-os, napi 1,3 kg-os testtömeg gyarapodást produkáló nagy rámájú bika (pl. magyartarka, limousine, charolais, holstein) napi takarmányadagját. Az értékek meghatározására mindenki által hozzáférhetõ táblázatok szolgálnak, amelyek itt most csak a további számoláshoz szükségesek.
1. A napi szárazanyag felvétel 7,2 kg körüli lesz. A nyersfehérje szükséglet 896 g/nap, a létfenntartás energiaigénye (NEm) 26,1MJ/nap, míg a napi gyarapodásé (NEg) 17,6MJ/nap lesz. A Ca igény 39g/nap, a P 23g/nap.
2. Jelen példában a takarmányadag kukorica szilázsból, szénából, a táp premixbõl, kukoricából és napraforgóból állhat. Célunk meghatározni, hogy mennyit fog az állat fogyasztani, illetve hogy milyen beltartalmú abrakot adjunk az állatainknak. Tételezzük fel, hogy napi 12kg kukorica szilázst, és 1kg lucerna szénát fogyasztanak az állataink. Ezen két komponens szárazanyag tartalma 4823g, tehát még 2377g szárazanyagú tápot fog elméletileg fogyasztani az állatunk ahhoz, hogy a szárazanyag felvétel igényét kielégítse. A tömegtakarmányok életfenntartó energia tartalma 31,58MJ, ami bõségesen fedezi az állat létfenntartó hányadát (26,1MJ). A teljes adag tömeggyarapodási energia tartalma 35,05MJ, amely a szükséges életfenntartó és súlygyarapodási energiaigényt fedezi.
3. A szilázs és széna által bevihetõ fehérje mennyisége 538,21g, tehát a hizlalótáppal még 357,8g fehérjét kell biztosítanunk. A 2377g szárazanyagú táp 2,66kg normál tápot jelent. Tehát ahhoz hogy a szárazanyag-felvétel figyelembe vételével a fehérje szükségletet megoldjuk, 2,66kg 13,45%-os fehérjetartalmú tápot kell összeállítanunk. Jelen esetben a receptúra a következõképpen néz ki: kukorica 80%, napraforgó 16%, premix 4%.
4. A gazdasági számítások elvégzése fontos, hogy megtudjuk az állataink napi takarmányozási önköltségét. Egységárak a következõk voltak ebben a példában: kukorica szilázs: 4,6Ft/kg, lucerna széna: 12Ft/kg, hízó táp: 35Ft/kg (alapanyag árak: kukorica: 30Ft/kg, Napraforgó I.o.: 50Ft/kg, premix 4%-os: 78Ft/kg). Az árak természetesen ÁFA nélkül értendõk a teljes kalkulációban. A napi teljes takarmányköltség a 12kg szilázst, 1kg szénát és 2,66kg tápot feltételezve 160,3Ft, amely 1,3kg-os napi súlygyarapodás szerint lett összeállítva. 1kg súlygyarapodás takarmányozási költsége jelen példában egy nagy rámájú 300kg-os állatnál 123,3Ft. Erre jön még a munkaerõ, gépek, épületek amortizáció, gyógyszer, energiahordozók, szállítás, esetleg bérleti díjak, és ezt kell összevetnünk pl. a Holstein bikaborjak esetében a 220-240Ft-os felvásárlási árral. Jobb financiális eredményt kapunk ha a magyartarka vagy a minõségi húst produkáló vágómarhák áraival számolunk (300Ft<), de ezen fajták és fajtacsoportok esetében az egyéb költségek (pl. borjú önköltsége) jelentõsen növekednek. Ezzel szembe kell állítanunk az állami dotáció mértékét, és szembesülünk az agrárvezetés szakembereinek véleményével, miszerint hosszútávon és gazdaságosan csak minõségi vágómarhát érdemes hizlalni, mivel a célpiacaink (elsõsorban az EU) is ezt kívánják meg.
A mai Magyarországi helyzetrõl sajnos az mondható el, hogy rövidtávon nem kedvez a marhahízlalásnak, hosszútávon viszont ésszerû legelõgazdálkodást és racionális költséggazdálkodást feltételezve bizonyos régiókban a véleményem szerint van jövõje ezen ágazatnak.
Muzsek András