A hígtrágya az almozás nélküli állattartás jellegzetes, folyékony halmazállapotú mellékterméke, amely állati bélsárból, vizeletből, elcsurgó ivó- és technológiai vízből, valamint kis mennyiségű egyéb hulladékból áll.
Szakszerű kezelés és hasznosítás hiányában felgyülemlő, nagy mennyiségű hígtrágya környezetterhelő anyag, amelynek elhelyezéséről az állattartó telep üzemeltetőjének kell gondoskodnia. Az elhelyezés kézenfekvő megoldása a szántóföldre történő kiöntözés, mivel a hígtrágya fő komponense állati ürülék, ezáltal a szervestrágyázás minden funkciójának betöltésére alkalmas.

A nitrogén a termés mennyiségét és minőségét is egyaránt jelentősen befolyásolja. A kijuttatott műtrágya hatóanyagok közül volumenben és értékben egyaránt a legnagyobb a felhasználása. Jelentősége és fontossága ellenére a dózisok megállapítása vagy empirikus vagy a kevésbé pontos humuszból történő becslés alapján történik.

Elcsépeltnek tűnő közhely, miszerint a megfelelő minőségű termés eléréséhez időt, pénzt és gondot kell fordítani a növény termesztésének minden egyes lépésére.

A csírázó vetőmag kémiai védelméről írt tájékoztatóknak, szakcikkeknek szinte könyvtárnyi irodalmát lapozgathatja az érdeklődő gazda, de a világhálón is garmadával – hogy valami vetőmagos szakzsargonnal jellemezzem a sokaságot – jelennek meg a hivatkozások, ha valaki valamelyik kereső programba beírja ezt a kulcsszót. Ráadásul – mire ezek a sorok megjelennek, az éves csávázószer felhasználás döntő része már a vetőmagokra került, sőt ezekből a vetőmagokból kikelt növények már zöldellve borítják a határt. Ennek tudatában most nem is onnan indulnék el, hogy számba vegyük milyen szakmai érvek és tapasztalatok sorakoztathatók fel a vetőmagcsávázás érdekében, hanem egy röpke visszapillantás után megpróbálkozom valamiféle prognózist felvázolni a vetőmagkezelés esetleges jövőképéről.