Az okszerű, gazdaságos és környezetkímélő növényvédelmi kezelésekhez elengedhetetlen a károsítók, azok ökológiai igényeinek, biológiájának ismerete. Totális károsító mentességre az integrált növényvédelem elveinek kialakulása óta nem törekszünk. Csak egy meghatározott előfordulási küszöbérték felett védekezünk, akkor, ha már a várható kártétel az elfogadható szintet meghaladja, illetve a kezelés költségei kisebbek, mint a kártétel miatt bekövetkező mennyiségi és minőségi veszteség. Ezen elvek természetesen a gyomszabályozásban is érvényesek. A hatékony gyomszabályozás tervezéséhez először fel kell állítanunk a diagnózist, vagyis, hogy a kezelendő területen milyen gyomfajok fordulnak elő és milyen egyedsűrűségben. E célt a gyomfelvételezés segítségével tudjuk elérni. A domináns (uralkodó) gyomfajok ismeretében tudjuk a leghatékonyabb gyomirtó szer (herbicid) kombinációt összeállítani.

A gyümölcsfák betegségeit okozó mikroszkópikus gombákat a magyar szaknyelv általában az általuk okozott legjellemzőbb tünet alapján nevezi el. Ezért azokat a gombákat amelyeknek konídium telepei növény felületén feltűnő fehér, „lisztes” bevonatot képeznek, lisztharmat gombáknak, a penészgyepet képező gombákat szürkepenésznek, a levélen, vesszőn és a termésen varas foltokat okozó gombákat varasodásnak nevezzük.

A szabadföldi paprika termesztésében az egyik legjelentősebb növényvédelmi problémát a vírusbetegségek okozhatják, ezért a termesztés meghatározó eleme a vírusvektor levéltetvek elleni védekezés. A vírusos betegségek következtében jelentősen csökken a növények termőképessége és romlik a termés minősége is, ezért a levéltetvek megfigyelését a kiültetés illetve kelést követően azonnal meg kell kezdeni sárga ragacsos lapokkal vagy sárga fogótálakkal.

A XIX. század közepén, fertőzött szőlővesszőkkel hurcolták be Európába a szőlő lisztharmat betegségét okozó mikrogombát. Hamarosan hazánkban is megjelent. Az okozott tüneteket senki nem jellemezte jobban, mint kertészkedő írónk, Jókai Mór: „A szőlőszemek piszkos hamuszint vesznek fel, egyes bogyó felreped, s a szőlőmag kiduzzad belőle. Az a hamuszínű por az ezernyi apró gomba, mely gyökerét a bogyó héjába fúrja s annak a nedvét kiszívja. Ha letöröljük, a szőlőszem héja alatta gesztenyeszínű s olyan kemény is, mint a gesztenye héja. Ha kifejlettebb korában lepi meg a szőlőfürtöt, akkor az megtöpped, olyan lesz, mint a mazsola-szőlő, csakhogy savanyúbb az ecetnél. A lisztharmatos szőlőből bort nem lehet szűrni.”